Irány Panama

2018. január 9. Irány Panama

János megint az építkezésen kezdett. Nyugtalanul tért vissza, nem úgy haladnak az építkezésen itt se a dolgok, ahogy kellene, hasonlóan mint nálunk. Azért 8 helyett 9-kor sikerül elindulnunk Panama felé. Kb. 50 km-re voltunk a határtól, ami errefelé olyan másfél-két órás út.

Útközben azt terveztük, hogy benézünk egy csokoládé farmra, ami ifjabb útitársam vágya volt, már otthonról azt tervezte, hogy ilyen helyre ellátogat.

Persze Pavlo pékségét kihagyni ma sem akartuk, így első utunk ismét hozzá vezetett. És megint megkaptuk a rituálisan felvágott és a bagettre terített sonkát az érzékien ráhelyezett salátával. Ma még tök is volt lisztben megforgatva hirtelen lángon kisütve, pont olyan mint anyukámé. Pavlo tudta mi kell a hasba, csak ez éppen rajta nem látszott, mert olyan vékony volt, mint egy ma szabadult auschwitzi fogoly. Megint kitűnő szendvicset készített, hozzá vettünk egy kevés sült tököt. És a magunkkal hozott dinnyét is felszeletelte nekünk, így azt is megettük. A végén a kávét természetesen nem hagyhattam ki.

Telihassal indultunk hát a Panamai határ felé. Még az étteremben mondta János, hogy elvisz bennünket a leendő szivarüzemhez. Amikor már fél órája elhagytuk Cahuita-t rákérdeztünk, hogy ilyen messze van a ház? Akkor a homlokára csapott és mondta, hogy elfelejtett bennünket elvinni oda, de már túl messze vagyunk ahhoz, hogy visszamenjünk. Nem baj úgy sincs még kész. J

Mondta, hogy nem sokára lesz a kakaó farm. Már egy órája mentünk, amikor kiderült, hogy itt is elfelejtett megállni, de szerencsére, amikor visszafordultunk csak olyan 10 percet kellett autóznunk visszafele.

A kakaó farm és a kakaó készítését bemutató múzeumszerűség, egy festői völgyecskében volt, melynek aljában patak csörgedezett és ez még festőibbé tette az amúgy is nagyon látványos dús növényzetű dimbes-dombos tájat.

A tulajdonos egy idős indián néni volt, akinek volt egy csinos eladó sorban lévő csörfös lánya. Hosszasan alkudoztunk a bemutató árán, de végül is fejenként 7 USD-ben megegyeztünk. Először kezet kellett mosni. Az egész ház és egyben bemutató terem fából volt az alja pedig földes, vagyis döngölt agyagos föld. A néni elmesélte, hogy pár évvel ezelőtt az állami előírások változása miatt kellett csinálniuk egy leburkolt mosható falu és aljzatú bemutató termet nem messze a mostanitól. Persze egy percet sem használták, de az előírások miatt meg kellett csinálni, csak így tarthatták meg a mostanit, a tradicionális régi bemutatótermet, a régi hagyományok szemléltetésére.

képek a néniről lányról helyről

Összehasonlítottuk a bőrünk színét a lánnyal, mert ugye az indiánok ugyebár rézbőrűek, mi meg fehérek. Legalább is a Winnetou könyvekben ezt olvastam. Szóval az én sápad arcú bőröm és az ő rézbőre színre nekem teljesen egyformának tűnt. Nem tudom, miért mondják őket rézbőrűnek, vagy a csaj nem volt igazi indián és csak át voltunk verve. J

összehasonlító kép

A kézmosás után láttunk végre világosban is kakaó fát. A kakaó ugyan is fán nő. Méghozzá a fa törzsén. Azt mondják, hogy ez ős fa, mert csak annak a törzsén nőnek a gyümölcsök. A fa törzsén nagyon apró jelentéktelen virágok vannak, de vannak különböző növekedési fázisban lévő gyümölcsök is. Az érett gyümölcs kb. 20-25 cm hosszú baseball formájú citromsárga gyümölcs, amelynek viszonylag kemény héja van.

A gyümölcsök színe az érési folyamat során végig változik és a különböző növekedési szakaszokban zöld, bordós piros és végül citrom sárga.

A gyümölcs belsejében egy tejbegríz állagú fehér massza van, amiben találhatóak a magok. És ezek a magok adják az általunk ismert kakaót. Na, nem azt, amit a boltban veszünk, hanem annak az alapanyagát, jó esetben a fő összetevőjét. A lány kivette a magokat és megkóstoltatta velünk a masszát, amiben a magok vannak. Olyan édeskés ízű az mondták útitársaim, én nem kóstoltam meg, nem volt valami bizalomgerjesztő. Szerencsére semmi bajuk sem lett tőle.

Ez után a magokat megpörkölik, amit tegnap a csoki srác csinált a bioházában, majd ledarálják és megkapjuk a port, amiben még minden fontos összetevő bent van, mint pl. a kakaóvaj, meg még sok más, amit az általunk ismert és fogyasztott csokikból kivonnak. Így a mi csokijaink, csak egy részét tartalmazzák annak, ami a kakaóban eredetileg benn van, gyakorlatilag az általunk ismert csoki és kakaó, egy vegyileg jelentősen lebutított néhány összetevője annak a kakaónak, amit mi most az asztalon láttunk.

A gyümölcsből kiszedett magokat most nem pörköltük, csak a már pörkölt magokat dolgoztuk fel a bemutató során.

fényképek a bemutatóról.

A pörkölt kakaó magok apróbbak, mint a földi mogyoró, de hasonló hártya van rajtuk, mint a mogyorón. Ha lehántjuk ezt a hártyát a pörkölés után, kapjuk meg a friss kakaó magot, amit elfogyaszthatunk, de így natúron nem túl jó ízű, mivel nagyon keserű. A csokoládé készítők ezért a kakaó magokat ledarálják és hozzájuk nádcukrot kevernek, és majd különböző dolgokkal ízesítik, mint kókusz, gyömbér, bors, chili, vanília, kávé, stb. A bemutató végén mi is megkóstolhattuk a különböző ízesítésű kész csokoládékat.

Hosszas alkudozást követően egy csinos összeget is hagytunk az indiánoknak, mert ifjú útitársam minden iskolatársának vett csokoládét, és kettőkilónyi darált eredeti natúr kakaót is vettünk, meg egy kemény kakaó tömböt, amit reszelni kell a süteményekbe.

János, amikor kimentünk, nehezményezte, hogy túlzásba estem az alkudozással és már kellemetlen volt. Nem értettem vele egyet, mert amit el akartam hozni azt megkaptam, tehát az eladónak megérte eladni nekem. Ha túlzásba estem volna az alkudozással, egyszerűen nem adja oda. Szerintem az alku arról szól, hogy a két fél kölcsönösen feszegeti az ár határokat, így ezzel nem lehet túlzásba esni, mert akkor nem jön létre az üzlet.

Végül azért elégedett volt velünk János, mert a bemutatóra is befizettünk, meg vettünk termékeket is. Mesélte, hogy sokan nem fizetnek be a bemutatóra, és úgy mennek el Costa Ricából, hogy nem látták a kakaó fát és nem tudják, hogy és miből készül a kakaó és a csoki. Eddig én is tudtam élni ezen tudás nélkül, de aki idejön, szerintem ezt azért kötelezően meg kell ismernie, hiszen az őslakosság által fogyasztott igazán helyi dologról van szó.

Továbbhaladtunk a panamai határ felé, ami olyan 15-20 percnyire volt a kakaós helytől. Számomra érthetetlen okból, az autók nem mehetnek át a határon, de a helyiek és a tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldiek, gyakorlatilag ellenőrzés nélkül léphették át a határt az első 5 km-re lévő mélységi ellenőrzési pontig. A helyieknek az átlépés azért volt célszerű, mert a határ panamai oldalán rengeteg bolt volt, ahol az árak lényegesen alacsonyabbak, mint Costa Ricában. János eddig kísért bennünket és itt átadott minket egy idősebb úrnak, aki a határtól Almirante faluig vitt minket egy hatalmas mikrobusszal. Persze János is átjött rumért meg egyéb italért. Én is vettem egy 23 éves rumot.

A Costa Rica-i oldalon már csomaggal a kezünkben be kellett állni egy sorba, ahol 15 USD ellenében megkaptuk a kilépési engedélyt. Panamában a belépésért nem kértek pénzt, de hasonlóan a többi országhoz itt is kellett ujjlenyomatot és fényképet adnunk cserébe.    

Elbúcsúztunk Jánostól, és amikor elindultunk az autóval rájöttünk, hogy ott folytatjuk ahol abbahagytuk, a banán ültetvényeknél. A táj semmit se változott ugyanúgy banánültetvények mentén haladt az út. Korábban már írtam a két ország határán lévő hatalmas kikötőről, ami telis-tele volt Chiquita banana feliratú hűtőkonténerekkel. A nagyon sok és a megszámlálhatatlan szavak nem tudják tükrözni a konténer hegyek mennyiségét.

képek a kikötőről

Szerintem egy óra se telt el és már Almirante kikötőjében voltunk, olyan 3 óra lehetett már akkor. 16 USD/fő áron átmentünk a hajóval Colon szigetére, ami a panamai tengerparti pihenésünk célpontjának központi szigete volt. A cél Bocas del Toro szigetvilága volt. Ez a Bocas del Toro egy nagyszámú szigetből álló lélegzetelállítóan gyönyörű szigetvilág (Archipelago). Az LP szerint ez a szigetcsoport az első számú látványosság Közép-Amerikában, még a maja műemlékeket is megelőzi. Ezért is választottuk ezt a helyet a nyaralás utolsó négy napjára. Itt akartuk kipihenni az út fáradalmait és kicsit fürdőzni a Karib-tengerben.

fényképek a kikötőről és a szigetvilágról

Olyan fél óra alatt átértünk a legnagyobb és repülőtérrel, meg utakkal rendelkező szigetre, az egyetlen sziget volt, ahol autók is vannak. A szállásadóink előre pontos utasításokat adtak e-mailben, hogy a szigeten mikor kit kell hívnunk, hogy legyen taxink a kikötőben, ami elvisz a szállásra.

A következő volt a feladatunk: A határról, amikor átérünk Panamába telefonálni kellett a szállásra, hogy átértünk a határon, aztán ismét kellett telefonálni Almiranteből, hogy megérkeztünk, aztán Colonból a kikötőből meg a taxist kellett hívni, aki eljött értünk. Szóval minden le volt zsírozva. J

A szállásunk olyan fél órára volt a kikötőtől a sziget Bluff strandján. A városkából elindulva rendes aszfaltozott úton mentünk, de ahogy kiértünk a városból az aszfaltos út kavicsossá vált. A kavicsos útról pedig a tenger által kihordott aranysárga homokon haladt tovább az út. A homokos út a nagy esőzések miatt nagyon kátyús és gödrös volt, így a veseköveinket biztosan kirázta.

Gyönyörű 6-8 szobás kis szállások voltak az út mentén, de nem túl sok, nem egymás mellett, hanem egy jó kilométer erdő, aztán egy kis vendégház, aztán megint erdő és így tovább. Aztán egyre ritkábban voltak a házak, már vagy 5 km-t is kellett mennünk mire újból volt egy ház. Nagyon jó helynek tűnt.

Végre eljutottunk a szállásunkig. Ez is egy olyan 6-8 szobás vendégház volt, amit a tulajdonosok üzemeltek néhány helyi asszony segítségével. A tulajdonosnő amerikai, míg a férje kanadai volt. A ház teljes egészében fából készült, a tenger közelsége miatt – meg a természethez való közelség érdekében – minden apró dolog is fából volt. Az egyetlen fém a mi szobánkban a csaptelepek voltak.

A hely nagyon exkluzív volt. A mi szobánk a földszinten volt. A vendégháznak volt medencéje és nagyon szép parkosított kertje.

fényképek a szállásról és a kertről

A tengerhez kb. 100 lépést kellett tennünk. Ki a szobából, át a szép rendezett kerten, a homokos úton és már ott is voltunk. A tenger a sziget ezen részén csak korlátozottan volt alkalmas a fürdőzésre. Hatalmas 5-6 méteres hullámok emelkedtek a tengerből ki és nagyon hangos robajjal csapódtak az arany sárga homokba. A szobánkban is nagyon hangosan lehetet hallani e miatt a tengert. A strandon ahová, ahogy átvettük a szobát azonnal lementünk, alig volt valaki.

Ha ésszel mentél be a hullámokba, akkor nem volt baj, csak arra kellett nagyon vigyázni, hogy oda ne kerüljön az ember, ahol a hullám megtörik. Mindig valahogy a hullám alatt vagy felett ezt a részt át kellett lépni és akkor nem volt probléma. Így hát nagy óvatossággal, de tudtunk fürdeni. A strandon mindenütt figyelmeztetések voltak kihelyezve a hullámok miatt, és le volt írva, hogy ezek nagyon veszélyes hullámok, és csak átlósan a partnak szabad megpróbálni kiúszni belőlük és soha sem merőlegesen a partnak. Ki volt írva, hogy a hullámok szinte beszívják az embert és ezért rendkívül veszélyesek és csak nagy figyelemmel szabad fürdeni, de sosem egyedül, legalább ketten. Jó sok szörfös volt a vízben, akik ezeket a hatalmas hullámokat nagyon ügyesen lovagolták meg.

Hat órakor besötétedett, így mi is bementünk a partról rövidke fürdőzés után, átsétáltunk a szerencsére alig pár száz méterre lévő kis vendéglőbe, ami teljesen tele volt. Nem értem honnan került ide ennyi ember, de minden esetre alig kaptunk asztalt.

Jó drága hely volt, amerikai pénztárcához igazított árakkal. Jóval 100 USD felett fizettünk hárman, igaz ebben volt egy 30 dolláros bor is.

Jóllakottan és elégedetten tértünk vissza a szállásra 10 után. Megint használtuk a fejlámpákat – még szerencse, hogy hoztam őket – mert az úton az étterem és szállásunk között nem volt közvilágítás és ezért vak sötét volt.