Cahuita nemzeti park és igazi éjszakai túra

2018. január 8. Cahuita nemzeti park és igazi éjszakai túra

Reggel János eltűnt, mire mi felébredtünk. Kiment az építkezésére. János ugyanis itt építi a szivarmanufaktúráját a nicaraguai társával. Az a terve, hogy felépít egy kis szivargyáracskát, felette szobákkal és a gyártás mellett „szivarturizmussal” is foglalkozik majd. Ezt úgy képzelte el, hogy az emberek eljönnek ide, és mint a borokat, itt a szivarokat fogják kipróbálni, közben élvezik a karibi hangulatot és a tengert és a hely egyéb extráit. Nem rossz az ötlet, szerintem. János biztos nem haragszik meg, hogy elárulom az üzleti modelljét, hiszen ezt azért igen nehéz leutánozni. Először is érteni kell a szivargyártáshoz, aztán nem árt tudni, honnan szerezhető be a jó minőségű dohány a gyártáshoz. Aztán már „csak” pár százezer dollárra van szükség, amivel telket lehet venni, házat lehet építeni és le lehet fizetni a helyi hivatalnokokat, hogy minden „olajozottan” menjen... Mert korrupció itt is van, nem csak otthon. Ha mindez megvan, találni kell kuncsaftokat, akik hajlandóak egy csinos összeget költeni azért, hogy kipróbáljanak pár szivart a Karib-tengeren. Ez utóbbi azt hiszem a legkönnyebb. J

Mire összeszedtük magunkat már telefonált is János, hogy pár perc múlva ott van értünk és megyünk az olasz!!!! pékségbe reggelizni.

Na, ez a pékség megér egy pár sort. Pavlo volt a tulaj, egy 60-as igazi olasz. A segédje nem találjátok ki, egy igazi helyi csoki csaj. Így működött a helyi olasz pékség!

Az öreg úgy vágta a sonkákat az eredeti olasz masinájával és úgy tette rá a szendvicsre, hogy látszott, egy darabot a szívéből is beletett. A zöldségek, a saláták, az öntetek, mind eredeti ízek voltak precízen elkészítve. Na és a kávé?! Eredeti olasz (lehet, hogy épp Costa Rica-i alapanyagból) illy, amit szintén olyan örömmel és odaadással készített, hogy már csak azért sem lehetett rossz. Egyébként nagyon jó volt! Pavlohoz holnap is eljövünk, mert ez egy igazi hamisíthatatlan olasz és így európai sziget itt a nagy távolban. És jó volt, vagyis inkább nagyon jó! Pavlotól megvettük az esti búcsúestre is az olasz bagettet a sültpaprikához és az avokádókrémhez. Tökéletesnek ígérkezett!

János mondta, hogy igyekeznünk kell, mert a nemzeti parkban megbeszélte egy helyi idegenvezetővel, hogy negyed tízre odaérünk. Mivel már fél tíz volt, úgy érezte, hogy a késésről tájékoztatnia kell az illetőt. Telefonált is az embernek, de kihallatszott a Pura Vida kiáltás, ami azt jelentette ez esetben, hogy csak nyugodtan. Nem is értem, hogy miért nem a „despacito”-t használják ilyenkor. J Ez a despacito végig ki van írva mindenhol az utak mentén. Azt jelenti, lassan. Úgy tűnt a telefonhívásból, hogy Jánosnak nem sikerült felvennie a helyi mentalitást teljesen. Hiába, nehéz egy európai pontos embernek felvennie a „hej, ráérünk még” stílust. Bár a Balkánon ezt már évek óta űzzük, de sokak szerint az ugye nem Európa! ;-)

A nemzeti park bejáratánál ért minket az első meglepetés. Cahuita önkormányzata ugyanis úgy döntött, a park látogatásáért nem szed belépőt, de azért éreztették velünk, hogy egy csekély adománynak nagyon örülnének. Ugye nem kell mondani, hogy nem a Costa Rica-i árszabás szerint adományoztunk, hanem a 20 évvel ezelőtti magyar szerint. Persze mindezt csak szabályosan János tanácsára és papír ellenében.

Bejutottunk a parkba, ahol a bejáratnál átnézték a csomagunkat, nehogy a felhívás ellenére valami élelmiszert vigyünk be. Először nem is tudtuk, hogy ez valójában csak a mi érdekünket szolgálta. Később viszont nagyon nyomatékosan megértették velünk a majmok, akik módszeresen átvizsgálták a turisták csomagjait, felforgatva, kiborítva azokat.

A nemzeti park hasonló volt, mint Manuel Antonio, s a program is. Séta a nemzeti parkban, majd napozás, fürdőzés a tengerben. Az volt csak a különbség, hogy ez a part és tenger sokkal szebb volt, mint a Csendes-óceáni, mert ez itt már a Karib-tenger volt.

A vezetőnk egy jópofa fekete fiú volt raszta hajjal, kb. egy hónapja nem mosott ruhában és zöld színű igen mocskos gumicsizmában. Később megtudtuk róla, hogy szereti a fehér nőket, mert évekig egy német csajjal élt a városszéli házában. János szerint mostanában azzal foglalkozik, hogy jóga tanfolyamokkal kábítja a gyanútlan fehér csajokat, de ránézésre az sem kizárt, hogy egy kis füves cigit is bevet néha. Este megtudtuk, hogy János egész egyszerűen és nagyon durván tévedett! A srác egyszerre volt botanikus és állatszakértő, méghozzá nagyon magas fokon. Némileg ezt megsejtettük már a mostani nemzeti parkos sétán, de este finoman szólva tátva maradt a szánk. Nem számítottunk arra, hogy ezen a helyen, ami a térképen is alig van fenn, lesz a túra legjobb és legtartalmasabb napja. Nem csak azért, mert kisütött a nap, hanem, mert a vezető tényleg zseniális volt.

Ahogy beléptünk a parkba rettenetes üvöltésre lettünk figyelmesek. Azt szokták mondani, mintha nyúznának valakit, de tényleg olyan volt ez az üvöltés, mintha egy mesebeli óriás valamilyét satuba fogták volna és csak egyre jobban szorítottak volna. Kiderült, hogy ezért a lármáért a közvetlenül a fejünk felett udvarló, művész nevén üvöltő majom a felelős. A rettenetes üvöltés a dominancia jelen a csapatban és a vezér hím hallatja a mihez tartás végett. Mi tudtuk hol a helyünk, csak hagyná abba! Szerintem a többi hím majom is sejtette mi a teendő: el a szemekkel a csajokról. Lefotóztuk és mentünk tovább.

A srác ráfókuszált távcsőjével valamire a sűrű növényzetben. Én még a szemüvegemet is feltettem, de a távcső irányában bizony nem láttunk semmit. A srác csak nevetett, koncentráltunk, erőlködtünk és semmi. Aztán belenézhettünk a távcsövébe és megláttunk egy rikító citromsárga kígyót a zöld növényzetben. Az utunk első vadon élő kígyóját. A srác egy szökkenéssel átugrott a korláton (szóval ezért volt a csizma), elkérte a telefonomat és kb. 10 cm-es távolságból fényképet készített a kígyóról. Jó sok fénykép készült. Nagyon boldogok voltunk, hogy végre láttunk kígyót. A srác ekkor megnyílt és elmesélte, hogy egyszer volt egy német vendége, aki kígyókat akart fényképezni minden áron. Azt mondta neki a fiú, hogy 60 USD-ért elviszi éjszakai kígyó lesre. A német nem hitt neki, hogy kígyót fog látni és el kezdett alkudozni. Ránézésre, azt hiszem, én se hittem volna el. A hosszú alkudozásnak az lett a vége, hogy abban állapodtak meg, hogy csak akkor kell fizetnie, ha lát kígyót, de kígyónként 10 USD-t. A túra végén 150 USD-t fizetett. Erre a történetre mi is belelkesedtünk, hiszen nem is láttunk még kígyót az előbbiig, a piros szemű békáról nem is beszélve. Ez azért mégis csak szégyen volt, hiszen ez volt az utolsó Costa Rica-i napunk. Felfogadtuk hát a srácot estére. Ígérte, hogy biztos látunk kígyót, piros szemű békát meg sok minden mást.

Mutatott még néhány állatot a parkban, de kígyó és béka nem volt, illetve volt alvó piros szemű, amit már láttunk az út során. Láttunk baziliszkuszt, leguánt, ragadozó madarakat, és lajhárt is.

Eljutottunk a park szélén lévő folyóig. A srác mondta, hogy nagyon veszélyes átsétálnunk rajta, mert nem régiben megtörtént, hogy az esőzések miatt nagy mennyiségű víz zúdult le hirtelen a hegyekből. Mire a folyó közelében lévő emberek feleszméltek már vitte is őket a hatalmas ár és sokan odavesztek. Akkor is ilyen idő volt, napsütés, de előtte napokig sokat esett az eső. Pont úgy, mint az elmúlt napokban, úgyhogy nagyon vigyázzunk. Búcsúzóul megmutatta nekünk, milyen kakaót illetve csokit készít. Kicsi zacskókban volt az igazi kakaó, és csokoládé. Megkóstoltuk. A nyers kakaó kicsit keserű volt, de a nádcukorral ízesített már nagyon finom volt. A maradékot ifjú útitársam az osztálytársainak akarta elvinni. El is csomagoltuk a táskánkba. Elváltunk tőle és megbeszéltük, hogy 8 után meglátogatjuk.

A nemzeti park egyetlen látogatható sétánya párhuzamos volt a tengerrel. Mi a folyón innen telepedtünk le egy hatalmas fa árnyékéban. Egész nap élveztük a napsütést és a kellemes tengervizet. Jó kis képeket készítettünk.

Egy kis incidens zavarta csak meg a pihenésünket…   Ifjú útitársam arra lett figyelmes, hogy a táskájából lopják a kakaót, illetve a csokoládét! Tudjátok ki volt a tettes? Egy majom! Na, most nyerte el értelmét számunkra a bejáratnál tapasztalt óvintézkedés… Kis közelharc árán sikerült visszaszerezni a zacskókat. De láttuk, hogy szakadtak, már ettek belőle. L Így a majmok után mégsem vállalhattuk a maradék elfogyasztását, ezért nagy „örömükre” odaadtuk nekik a maradékot is. Este aztán sikerült pótolni az ajándéknak szánt csemegét. J

Négy körül elindultunk visszafelé a szállásunkra. Nem volt messze, csak olyan pár száz méterre a strandtól és a nemzeti parktól. Útközben vettünk szuveníreket az utcai árusoknál. A park bejáratától kezdődően rengeteg étterem és bolt volt ugyanis a szállásig.

Hét óra után elindultunk az esti túránkra. János csak nagyjából tudta hol lakik a srác. Az aszfaltos út egyszer csak földúttá vált, de még mindig nem értünk el a célhoz. Már korom sötét lett, mire egy lakatlannak tűnő udvarhoz értünk. János arra tippelt, hogy ez lesz a srác tanyája. Bement a korom sötétségbe és pár másodperc múlva a sráccal jött ki, akin ugyan az a ruha volt, mint reggel és a gumicsizma. Szerintem ezeket egy hete nem vehette le.

A fekete gyerek kedvesen beinvitált bennünket. És ekkor jött az első sokkoló élmény. A sűrű, de, ha jobban megnéztük, gondozott növényzetben egy csinos kis ház lapult. Vagyis valami ház féle. Azért csak ház féle, mert például a nappalinak nem volt oldala csak teteje, a közepén állt egy könyvespolc telis-tele könyvekkel, bordó színű bőrkanapé és volt egy kb. 10 cm mély medence, az alján látványos mozaikkal. A nappali szélén volt a tűzhely, amiben izzott a fa. A tűzhelyen lábosok, amelyekben, mint később megtudtuk, pörkölte éppen a kakaót. A házban volt egy zárt konyha, az emeleten pedig fürdő és a hálószobák. Nagyon igényes kivitelezésű ház volt és mintha valami nagyon hozzáértő belsőépítész tervezte volna jó ízléssel.

A meglepetések ezzel nem értek még véget. Kiderült, hogy a srác a helyiek viszonylatában nagyon gazdag, 22 hektár földje van, amit maga művel és rendkívül jól ismeri az állatokat és a növényeket. Igazi harmóniában él a természettel. Miért is? Azt mondta, hogy a nappalijában nincsenek szúnyogok, mert azokat megeszik a békák. Nálunk is van béka, még is rengeteg a szúnyog, hogy is van ez? Elmagyarázta nekünk. A nappaliban lévő medence és a kertben mindenütt kialakított medencék valójában keltetők. A békák a medencék fölé helyezik el a tojásaikat. Amikor eljön az idő a tojásokból kikelő ebihalak egyszerűen belezuhannak a medencébe és ott fejlődnek ki igazi békává. Közben persze felfalnak minden szúnyog és egyéb lárvát.

De a meglepetéseknek itt még nincs vége! A fiú megállapította, hogy a tegnapi tojásokat megette a nappalijában élő viszonylag nagy méretű mérges kígyó, amit elkezdett keresni a gerendák tetején és nemsokára meg is talált. Ott fészkelt a nappalijában egy mérges kígyó!!!! Elég döbbenetes volt és ő vele élt. Ezt a német nőt, aki évekig az élettársa volt, megnézném magamnak! Az e fajta ember állat szimbiózis nehezen értelmezhető Európából. J

A tojásokat békák rakják, ezért elindultunk, hogy megkeressük az első piros szemű békát. Nem kellett sokat mennünk, talán csak pár métert és ott voltak. Nem egy, nem kettő, rengeteg! A nagyobb levelek alatt az egész kertben az épített medencék voltak, ahová az ebihalak esnek a levelekről. Döbbenetes volt ez is.

Kérdeztük, merre megyünk? Erre mondta, hogy sétálunk egyet a kertjében. Nem sokat kellett mennünk és megláttuk az első kígyót, aztán a másodikat, a harmadikat meg a sokadikat. Láttuk a hatalmas pókokat és a néhány különleges gyíkot.

A növényekről nem is beszélve. Volt itt sétáló pálma, amely mindent megtesz azért, hogy süsse a nap. Akár gyökerestül odébb is áll, igaz évente csak húsz centimétert, de akkor se semmi! Láttuk, hogy nő a vanília meg az egyéb egzotikus növény, az otthon is ismert fűszernövények.

János szája is tátva maradt, amikor ezt látta. Mondta, a szivarozó vendégeknek feltétlenül ajánlja majd a srác éjszakai és nappali vezetését. Azt mondta, soha nem nézte volna ki ezt a srácból. Tényleg nem olyan képet festett magáról a gyerek, de látszott, hogy olyan szeretettel hozzáértéssel beszélt az állatokról és növényekről, hogy ez természettudósok körében is ritka.

Tartogatott további meglepetést is. A telkén volt, nem is tudom hány faház, gondosan kialakított fürdővel és bennük semmi mással, mint sok ággyal. Azt mondta, hogy ezek az önkéntesek lakásai. A srác azt tervezte, hogy amikor elkészül minden, akkor ezekben a házakban fiatal önkénteseket szállásol el ingyen. Csak egy-két órát kell dolgozniuk a kertben, de aztán pedig tanítaná nekik a növények és állatok ismeretét, gondozását. Mindezt saját pénzből finanszírozva ingyen csinálná. A házak mellett volt a társalgó, olyan, mint a nappalija, fedél van és oldalak nincsenek. Azért tudott a srác meglepetéseket okozni!

A végén közösen pörköltünk egy kis kakaót, amit meg is kóstoltuk. Nagyon szuper és tartalmas esténk volt. Az ilyen emberek viszik előre a világot még akkor is, ha a külsejük nem valami bizalomgerjesztő.

Visszamentünk a szállásra. Elkészült az avokádókrém előételnek az idősebb útitársam receptje alapján. A tengerparton lévő grillen lesütöttem a paprikát. Egy palack chilei bor, meg némi rum kíséretében, na meg Pavlo bagettjeivel megettük a vacsorát. Csak egy mosómedve zavart meg minket, amely erőszakosan szerezni szeretett volna némi ennivalót és többször is visszatért hozzánk ezért. Ja és persze egy fél bolond válófélben lévő NDK-s nyugdíjasnő, aki számára Orbán Viktor egy isten. Szerencsétlen lelki megtisztulásra jött pár hónapra ide és jóga meg egyéb hasonló elfoglaltsága volt egész nap.   

Az utolsó Costa Rica-i nap igazán jól sikerült. Egy nap alatt láttunk mindent, amit az egész országban egy hét alatt sem. Köszönjük János, a te ötleted volt, hogy ide jöjjünk!!!