Bocas del Toro

2018. január 10-13. Bocas del Toro

Korán ébredtünk a következő napon 2018. január 10. napján. Az idő csodás volt és a reggeli ejtőzés után megszólalt 8.30-kor a csengő és mi, mint az a bizonyos kísérleti kutya csorgó nyállal indultunk az emeletre reggelizni.

A szállásunk kétszintes volt, alul 3 szoba, fent pedig 2-3 szoba volt és a tulajdonosok lakrésze. Fent volt a konyha is és egy hatalmas fedett terasz, ami az étkezőként is szolgált. Minden fából volt és nagyon szép kidolgozású.

A háziak nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Mindenkivel próbáltak barátkozni és elmondtak minden fontos információt a szigetről, a környékről és ajánlottak programokat. Mi mindjárt reggeli alatt le is csaptunk egy ilyen programra. Már a LP könyvben olvastam, hogy érdemes hajóval bejárni a szigeteket és felkeresni a gyönyörű merülő helyeket és fehér homokos kis szigeteket. Egy ilyen programot, egy egész napos sziget túrát privát hajóval 120 USD-ért kínáltak. Nagyon drága volt, de elfogadtuk, mert az idő rövidsége miatt nem igazán volt lehetőségünk más túrát foglalni vagy szervezni.

A booking.com-os kommentekből az derült ki, hogy a reggeli a mi kis szállásunkon maga volt a tökély. Hát ez biztos amerikai szemmel így van, de európai szemmel úgy jellemezném, hogy ez egy szegényes, jól tálalt reggeli volt, mindig friss gyümölccsel és frissen facsart gyümölcslével. Minden más csak ilyen amerikás kaja volt, müzli, corn flakes stb. és egy kis rántotta. Szóval nagyon gyenge volt, igaz, én kérésre kaptam tükörtojást egyik nap. Szerintem az amerikaiaknak már az is nagy szó, hogy volt porcelán tányér, fém evőeszköz, gyümölcs, frissen facsart gyümölcslé. Ilyen az USA-ban valószínű csak a nagyon luxus helyeken van, ahová egyszerű ember be sem jut. Az átlag amerikai, szerintem még otthon sem kap ilyet, így nem csodálkozom a bookingos kommenteken. Se kolbász, se sajtok, se zöldségek semmi olyasmi, amit mi reggelire eszünk. Kárpótolt viszont minket a csodálatos környezet és a tenger közelsége. J A kávé meg olyan volt, mintha a kávé gép elmosásából maradt vizet szolgálnák fel. Mivel én kritizáltam a kávé minőségét a tulaj valahonnan előrántott egy kotyogós kávégépet és főzött nekem egy jó feketét. Ez azért már megközelítette az itthoni minőséget. J

fényképek a reggeliről meg a hotelről

Reggeli után nem sokkal jött is értünk a taxi és kivitt bennünket a kikötőbe, ami a városban volt, így végig kellett mennünk a homokos úton, kátyústul-gödröstül. A kikötőben rajtunk kívül még egy brazil csaj is várt ugyanarra a hajóra, mint kiderült, ő a hotel tulajdonos egy jó ismerőse volt és így tudta meg, hogy megyünk és csatlakozott hozzánk.

Egy idősebb 60-65 éves őszhajú kedves bácsi volt a kapitány. Mindenkinek kiosztott egy mentőmellényt. Azután beszálltunk a hajóba és elmentünk az ellenőrző ponthoz, ahol mindenkinek, aki kimegy a nyílt tengerre feljegyzik a személyes adatait biztonsági okokból. Csak ezt követően szabad kimenni a nyílt tengerre. Leadtuk az utaslistát és elindultunk a szigetek felé.

fényképek a colon városról, a tengerről

Kis idővel ez követően már a nyílt tengeren megálltunk és a kapitány elővett néhány laminált térképet a Bocas del Toro-i szigetvilágról. Elmondta nekünk, melyik sziget a lakott és melyik lakatlan, hol vannak mangrove erdők és egyéb látványosságok. Megmutatta nekünk azt is, hogy hová megyünk ma, hol vannak a korallzátonyok és mit nézünk meg még. Érdekesség például, hogy a szigetvilág központi kórháza nem Colon szigetén volt, hanem a közelben lévő másik kis szigeten, így a betegeket hajóval vitték oda, mentőhajóval és nem mentőautóval. J

Az első megállónk egy lakatlan szigeten volt, ami körül mindenütt mangrove erdők voltak. A víz most alacsonyan volt ezért kilátszottak a növények gyökerei. A mangrove ellenére a víz kristálytiszta volt, még 10-15 méteres mélységben is lehetett látni a tenger fenekét, csak a víz volt olyan zöld színű és nagyon látványos volt, ahogy meg lehetett benne látni a korallokat, halakat, a fák gyökereit. Teljesen közel mentünk a mangrove erdőhöz, ahol a tenger mélysége már alig egy méter vagy annál kevesebb volt. Itt láttunk rengeteg tengeri csillagot. A kapitány ki is vett egyet és a kezünkbe adta, viszonylag nagy volt, nagyobb, mint egy tenyér.

 

Elindultunk tovább és egy viszonylag nagyobb kiterjedésű nyílt vízre értünk a szigetek között. Egyszer csak valaki észrevette, hogy előttünk delfinek vannak pár száz méterre. Mindjárt odasiettünk, de arra a delfinek kicsit arrébb úsztak. Oda is elmentünk utánuk, de onnan is tovább úsztak. Ezek ilyen továbbúszós delfinek voltak. J Végül is valószínűleg vadásztak éppen és ezért cikáztak összevissza. A 15 perc követés után hagytunk fel a delfinüldözéssel és elindultunk egy szigetre, ahol egy étterem volt. Az öreg kapitány azt gondolta, hogy ebédelni szeretnénk, mert már közeledett dél. Mi egyáltalán nem voltunk éhesek és a brazil csaj sem akart enni. A hely lélegzetállítóan szép volt. Ha éhes lettem volna, biztosan nem hagyom ki.

Pár percre azért kikötöttünk, de nem maradtunk ott, hanem továbbmentünk a „nagy korallzátonyhoz”. Na, ez aztán csalódás volt. Sajnos, itt a korallzátonyra nem vigyáznak. A korallok mindenütt le voltak törve, azt mondanám, hogy learatták, a hajók, amelyek itt kikötöttek meg a turisták, akik nem vigyázva letaposták. Minden esetre szörnyű látványt nyújtott, mint egy vihartól letarolt erdő. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtak jobban vigyázni, az amúgy egészen biztosan csodálatos korallzátonyra és tengeri élővilágra.

Ifjabb útitársammal teljes ABC felszerelésben próbáltunk menni egy kört a korallzátony felett. Sajnos olyan erős áramlat volt, hogy még szerencse, hogy voltak uszonyaink különben biztosan nem jutunk vissza a hajóra. Csak akkor tudtunk úszni szembe az áramlattal, ha teljes erővel hajtottuk magunkat. Nem lehetett csak úgy ímmel-ámmal úszkálni. A víz nem volt kristálytiszta, valószínűleg a pár napja tombolt vihar miatt. Látszott viszont, hogy a zátony nagyon gazdag élővilággal rendelkezik. Nem volt sok hal, inkább a korallok voltak különlegesek és nagyon hatalmasak. A szivárvány minden színében volt korall még ciklámen színű is, fa formájú korallok is voltak, de azok ágai sajnos le voltak törve. Pár év mire újra kialakulnak, kár, hogy nincs senki, akit ez a dolog érdekel, ez olyan felesleges és durva természetrombolás, amit ritkán lehet látni. Ráadásul, míg mondjuk a trópusi erdők irtásánál, a helyieknek valami hasznuk származik a fakitermelésből, ez a fajta természetrombolás éppen, hogy a legártalmasabb a helyi turizmusból élő embereknek. Sok idő kell, hogy elteljen, mire a helyiek megértik, hogy elsősorban nekik kell óvniuk a kincseiket. Egyiptomban például szerintem ez jól működik, ott, ha valakit azon kapnak, hogy töri a korallokat, vagy haza akar vinni valamilyen korallt, súlyos büntetésre számíthat.

Nagy nehezen visszaértünk a hajóhoz, és elindultunk az egyik jó távol lévő homokos partú kis szigethez a szigetvilág külső pereméhez közel. A kicsi sziget 3 perc alatt bejárható volt keresztben és kb. 15 perc alatt hosszában. Mi 2 órát strandolhattunk itt. Egy vastag kidőlt pálmafa mellett táboroztunk le, de a napon kibírhatatlan volt a hőség, csak idősebb útitársam, a figyelmeztetésem ellenére, feküdt ki napozni közel déli időben. Valójában ő nem érez, ha napozásról van szó, mindent kibír a barnasága érdekében. J A szépségért meg kell szenvedni. Mindannyian a naptej ellenére jól leégtünk ezen a napon. Ifjabb útitársammal majdnem végig a vízben voltunk. Itt nem volt olyan szép a víz, mint a Kajmánon. Lehet, hogy a napokkal ezelőtti viharok miatt volt ilyen zavaros, vagy egyszerűen itt ilyen. Kékeszöld volt a víz, de nem áttetsző.

Olyan 3 óra lehetett mikor elindultunk a hajóval. A visszaúton igen mélyen bementünk a szigetek közé. Nagyon szép mangrove erdőkkel körülvett kicsi lakatlan szigetek mellett haladtunk el. Az egyik mellett megálltunk és az egyik fa tetején már meg is láttunk egy lajhárt. Itt a szigeteken is éltek lajhárok, sőt ők úsznak is egyik szigetről a másikra, ha szükséges.

 

Olyan fél öt után értünk vissza Colon szigetére. Úgy döntöttünk, hogy nem megyünk egyből vissza a szállásra, hanem egy kicsit körülnézünk a városban, vacsorázunk és utána megyünk vissza.

Mivel nem ebédeltünk, a vacsorát előre hoztunk és ilyen estebéd gyanánt gondoltunk valamit bekapni. Megkérdeztük a TripAdvisor barátunkat, mit ajánl a környéken. Nagyon sok étterem volt, de mindegyik a legmagasabb árkategóriában. Csak egy étterem volt a közelben, ami elfogadható árú volt, a Falafel Bocas. Megkerestük. És nem arab vendéglő volt. Mindenkin sábeszdekli volt, J a helyen éppen építkeztek, de működött, és közvetlenül a parton volt, jó kaját adtak és ráadásul még a saját ital fogyasztását sem kifogásolták. Megkérdeztük, hogy szabad-e azt innunk? J

Ezt követően elindultunk a város fő utcáján kicsit korzózni. Maga a városka fő utcája olyan széles út volt, ami nem csak sétáló utca volt, hanem autók is jártak rajta. Volt sok étterem, kínai csecsebecsét árusító boltocskák és néhány szép kézműves bolt. Néhány exkluzívabb ruhaboltot is láttunk, némelyikbe be is mentünk, de az árak elérhetetlenek voltak számunkra, így összesen néhány hűtőmágnest vettünk és egy-egy fagyi ettünk. Azután hívtuk a taxisunkat a megadott számon. Mondta, hogy 5 perc és jön. Mondtuk neki, hogy melyik bolt előtt várjuk. Egy olyan 15 perc múlva láttuk is elmenni, de hiába integettünk neki, nem állt meg. Akkor megint felhívtuk, mire mondta, hogy 10 perc és ott van, de 20 perc múlva se jött. J A szállásadóink, meg az LP könyv is figyelmeztetett, hogy itt vigyázni kell a taxikkal, mert sokszor átverik a turistákat. Ezért is próbáltunk az ajánlott emberrel menni, de ő nem jött.

Ekkor leintettem egy taxit, szerencsénkre pont az a taxis volt, aki tegnap vitt minket a kikötőből a hotelba, így biztonságban voltunk. Errefelé a taxisok nem nagyon járnak egymaguk az autóban. A reggeli taxisunk például a fiával jött, aki menet közben videókat nézett, míg a mostani a 120 kg-os csoki feleségével volt, bár ő maga is csoki volt. J Menet közben az utasokkal az autóban intézték a taxisok az ügyeiket. Most például azért kerültünk, mert a csoki lány megéhezett és sült krumplit kellett venni ketchuppal. Mondjuk nem számított, mert ugye taxióra nem volt, az árban meg előre megegyeztünk, csak az időben és az útvonalban nem, így kis kerülő és plusz 10 perc belefért. J

Azt is megfigyeltük, hogy az emberek itt nem telefonálnak és üzeneteket sem irkálnak egymásnak, hanem a Viberen és a Watts Upon hangüzeneteket hagynak egymásnak. A másik oldalon is ilyen hangüzenetekkel válaszolnak és ez így megy telefonhívás nélkül.

Hazaértünk és megbontottuk az egyik kisüveges rumot. J Holnap egész nap pihenünk a strandon, sehová se megyünk.

2018. január 11. Reggel 8 körül keltünk, a csengőszóra épp, hogy elkészültünk és siettünk fel, mintha attól kellett volna tartanunk, hogy a tegnapi müzli elfogy. Szóval volt minden, mint tegnap, úgyhogy „jót” ettünk a minőségi ami kajából. Nekem extra kajám volt, mert a helyi alkalmazottak sütöttek külön nekem tükörtojást. Ma más volt a kenyér, mint tegnap. Azt mondták tradicionális kanadai kenyér. Nekem bizony lángosnak tűnt. Mondjuk, nem ettem belőle, inkább maradtam a szörnyű toast kenyérnél.

Reggeli után kicsit ejtőztünk a szoba teraszán, majd lementünk a strandra. Hatalmas volt ott a tömeg. Csak néhány hullámlovas vágtázott a hullámokon, más senki. Letelepedtünk egy fa alatt és később fürödtünk, drónoztunk, fényképezgettünk, meg utána döglöttünk a strandon.

A tervünk az volt, hogy ma a város felé eső kis étteremben ebédelünk, ami kizárólag 12-15 óra között volt nyitva a neve a „The View at Oasis”. Jó kis nyitvatartás mi? Úgy gondoltuk, hogy 2-re megyünk át. Egyébként az étterem olyan 500 m-re volt a szállásunktól. Nem valami nagy volt a választék, az étlapon összesen 3 fő étel volt és szintén 3 desszert.

Hárman három félét rendeltünk és mind a három desszertet is megkóstoltuk. Jó drága volt, ahhoz képest kevés és nem túl ízletes. A kilátás viszont lélegzetelállító volt. Nagyon jó volt a hely hangulata és ez is szépen volt berendezve. A tulajdonosok itt meg angolok voltak a változatosság kedvéért. J Egy hatvanas házaspár. Itt olyan kávét csináltak nekem, ami közel tökéletes volt. De nem ez volt a lényeg most az egyszer, hogy a kávé tökéletes, hanem az, hogy milyen kávégéppel készítették! Ez egy manuális, nagy nyomással működő, kézi présre hasonlító kávégép volt. A felmelegített vizet bele kellett önteni a kávé felett lévő tartályba, utána a tulajdonos bácsi kézzel átpréselte a vizet a kávén. Az eredmény egy habos igen finom kávé volt.

fényképek a kajáról, meg a helyről és a kávéról

Aztán megint lementünk a strandra és folytattuk, amit az ebéd miatt abbahagytunk. Négy után ifjabb útitársam rosszul lett és hányt is a strandon. Visszament a szállásra lábadozni, én viszont még sötétedés után is kint voltam egy törött széken ülve és írtam ezt a blogot. Közben azért voltak érdekes dolgok a standon.

Mi idősebb útitársammal estére lettünk rosszul. Így az éjszaka nehezen telt el, felváltva jártunk WC-re. Egy előnye volt, nem mentünk vacsorázni, se az nap, se más nap. J Akkor nem igazán hiányzott nekünk, de a pénzspórolás jól jött, mert akkorra igen csak lefogyott a tartalékunk. Ha mentünk volna vacsorázni, már kártyát kellett volna használni a fizetésre. Nagyon drága volt ez a Közép-Amerika! Valószínű a jég volt rossz vízből, vagy a tejszínhab volt rossz. Ez soha sem fog kiderülni. Házigazdáink erre azt mondták, hogy ez elő szokott fordulni, senki sem tudja, hogy mitől betegednek meg az emberek, de ez egy két nap alatt leggyakrabban elmúlik.

2018. január 12. Egész délelőtt mindhárman feküdtünk, bár a nap folyamán egyre jobban lettünk.

Még tegnap az ebédelős helyen kaptunk egy térképet a szigetről, s megtudtuk, hogy kb. 45 perc biciklizés után, továbbmenve a parti úton a várostól távolodva, el lehet jutni valami csodálatos strandra, ahol nincsenek egyáltalán hullámok és nagyon szép homokos a part.

Egy órakor ifjabb útitársammal már volt bennünk annyi erő, hogy útra keljünk. Idősebb útitársam gyengének érezte magát a túrához, így ő otthon maradt. A szálláshelyről ingyenesen lehetett kölcsönözni kerékpárokat, így azokkal elindultunk. Biztos, hogy volt még kicsi lázam, mert bár jó idő volt, nem volt olyan hőség, hogy így lüktessen a fejem és folyjék rólam a víz. Nem volt más választásunk, ez volt az utolsó nap! Ha most nem megyünk, akkor nem látjuk a Bocas-i érintetlen partszakaszt, ami – és utóbb nyugodtan kijelenthetem – méltán nyerte el az első számú part és strand helyét az LP szerint.

fényképek az útról

Nehezen lehetett haladni, mert az út, ahogy már írtam a tengerpart fövenyéből lett kialakítva, ami nagyon apró szemű sárgás homokot jelent. Egyrészt nagyon sok volt a kátyú, másrészt a laza homokban rendre elakadtak a kerékpárok és többször is tolnunk kellett.

Az út végig a part mellett haladt. Először jött a vendéglő, ahol első nap vacsoráztunk, aztán egy szörfös hely, olyan pizzériaszerűség és aztán mindent uralt az érintetlen természet. Ahogy haladtunk egyre jobban keskenyedett az út, és ha lehet, az állapota is még jobban leromlott. Itt már csak gyalog, meg quaddal volt járható, és nagy nehezen biciklivel is.

Egyszer csak jött két vékony sínből álló híd, ami a kis magaslatról lecsordogáló erecske felett ívelt át.

fénykép a hidacskáról

Rögtön az átkelő után egy rissz-rossz kerítés zárta el az utat, na persze csak szimbolikusan, mivel több volt rajta a szakadás és lyuk, mint az ép rész. Még teherautóval is át lehetett menni rajta, ha akart volna az ember. A kerítés még ép részén lógott egy tábla, amire rá volt írva, hogy aki tovább megy, annak 25 dollár útdíjat kell fizetnie. Kicsit komolytalannak tűnt ez a tábla, ráadásul az se derült ki, hogy kinek és mikor kell fizetni. Találkoztunk szembe jövő kerékpáros turistákkal és kérdeztük tényleg kell fizetni? Mire mondták, hogy eszünkben ne jusson ilyesmi! J

Szépen haladtunk, az út egyre keskenyebb lett. Megsértettük az alapszabályt, hogy nem érintjük meg a növényzetet, mert arról gyakran lógnak le kígyók és egyéb rovarok. Nem lehetett anélkül haladni, hogy gyakran mindkét oldalon ne érintésük meg a növényzetet.

fénykép az útról.

Az úton szépen haladva egy gázlóhoz értünk. Megálltunk kicsit pihenni, és egyszer csak a fejünk fölül hallottuk a már ismerős ördögi ordítást. Felnéztünk és láttuk, egy család ordító majmot. Ők a felettünk lévő fán lógva, üldögéltek kényelmesen.

Már jó ideje senkivel sem találkoztunk az úton. Csak mi voltunk és a természet. A természet maga pedig lélegzetelállító volt. Egyértelműen látszott, hogy a part és a tenger teljesen érintetlen itt. Az emberi kéz nyomát csak a helyenként megmaradt út mutatta. De az út sem volt összefüggő, mert egy 100 méteres darabon aztán egyszerűen a parton a homokban kellett továbbmenni. Látszott a homokban hagyott nyomokból, hogy mindenféle állat jön ki a partra. Madarak, kígyók, gyíkok, majmok stb. Mi most azért örültünk, hogy állatokat nem láttunk. J

fényképek erről a részről

Egy kis idő után már nem volt értelme kerékpárral mennünk, így letámasztottuk őket egy helyen és onnan gyalog mentünk a célként kitűzött La Piscina öböl felé. Az út egyre nehezebb lett. Egyszer csak a következő útszakasz került elénk.

fénykép a megcsinálod részről

A kb. 40-45 cm mély gázlón átvergődtünk valahogy, ifjabb útitársam végig azon aggódott, hogy pont ilyen helyeken tanyáznak a krokodilok és biztos mi leszünk a következő áldozatok. Szerencsére nem támadott meg bennünket semmi. Kint volt a tábla: „megcsinálod”, nem volt könnyű, J de meg lett.

A gázlón túl nem sokkal végre odaértünk az úti célunkhoz a La Piscina strandra. Teljesen érintetlen volt a csodálatos part. Egy német párocska, - akik már 6 hónapja voltak világkörüli úton - még a strandon lubickoltak a vízben. Egy jó órát mi is úszkáltunk a szinte tóra hasonlító nyugodt vízű öbölben, gyönyörű volt.

képek a strandról

Visszaindultunk, a gázlón, a nehéz terepen a bringákig, majd felültünk rájuk és elindultunk a hotel felé. A kormányon lévő csomagtartóban volt a hátizsákunk. Kétszer is elestem, mert az úton a fák gyökerei keresztül-kasul nőttek, és volt olyan kétszer is, hogy nem tudtam átugratni rajtuk, az első kerék elakadt, én meg repültem a bringa felett. Nagyon elfáradtunk biztos attól, hogy még nem voltunk teljesen rendben, szerintem lázunk is volt, mert úgy vert minket a víz.

Nagy nehezen visszaértünk, idősebb útitársam már becsomagolt, nekem még hátra volt kettőnk csomagja. Ledőltem kicsit, mert ólomból voltak a végtagjaim. Egy kis rum és egy kis Pepsi azért sokat segített, olyan 2 óra alatt összeraktam mindkettőnk csomagját. Ma sem vacsoráztunk, így a pénzünk is megmaradt, legalább nem kell kártyát használnom az utolsó napi programhoz Panamavárosban. Nem voltunk 100%-osak, de sokkal jobban voltunk, mint tegnap ilyenkor. A gépünk holnap 7.40 kor indult. A háziak szerint így elég volt 6.30-kor indulnunk a hotelból. Így megbeszéltük, hogy 6-kor reggeli. Beállítottuk az órát 5.30-ra.