Utazás a Tortuguero Nemzeti Parkba

2018. január 06. Utazás a Tortuguero Nemzeti Parkba

Ezen a napon korán kellett kelnünk, mert ismét az egész ország átszelése várt ránk, hogy eljussunk a nem csak Costa Ricában méltán híres Tortuguero nemzeti parkba. Európai szemmel a távolság nem nagy, kb. 280 km szárazföldön és másfél óra hajóval, de Közép-Amerikában ez szinte áthidalhatatlan távolságnak számít egy nap alatt, mert csak nagyon lassan lehet haladni. Az volt a lényeg, hogy a Tortuguero faluba délután 4 órakor induló utolsó hajót elérjük.

Manuel Antonio, ahonnan indultunk a Csendes-óceán partján van, Tortuguero pedig a másik oldalon a Karib-tengernél, tehát ismét át kellett kelnünk a központi völgyön és San Josén.

Így hát korán, fél 7-kor keltünk, összecsomagoltunk és boldogan elhagytuk a putrinkat. Bepakoltunk az autónkba, s mentünk a tegnapi éttermünkbe reggelizni, 7-kor már beléptünk az ajtón (akkor nyitott!) J. Itt a tulajdonos, kopasz hatvanas bácsika, már messziről üdvözölt bennünket és pontosan emlékezett a különleges igényeinkre! Hihetetlen teljesítmény ez errefelé! Mondjuk, fehér ember volt. ;-) Már az ajtóban sorolta, hogy mit kértünk tegnap és kérdezte, hogy ma is ugyanazt esszük-e? János, a vezetőnk, mondta, hogy igen, csak kicsit több kenyeret kérünk az első osztályú friss kenyérből. Én meg mutattam, hogy a dinnye is lehetne kicsit több, a kezemmel nagy kupacot formázva. Ez utóbbi kézmozdulat azt eredményezte, hogy két!!!! szelettel többet kaptam. Gyorsan ettünk és már indultunk is.

Az út hosszan a Csendes-óceán partján haladt. Most láttuk igazán milyen gyönyörű ez a vidék. A minap ezt az utat éjszaka tettük meg, így sok mindent nem láttunk ebből. Ma viszont szikrázó napsütésben csodálhattuk meg a tájat. A part dimbes-dombos volt, sokszor mély szakadékban végződött, ami belógott a tenger fölé. De voltak szép homokos strandok is. Az egyik kilátónál Costa Rica felirat volt, ahol jó kis képeket készítettünk emlékbe.

 

Folyamatosan nemzeti parkok mellett haladtunk, az egyik a másik után következett. Egyszer csak az út elkanyarodott a parttól és már a szárazföld belseje felé haladtunk. Irány a poros San José! Persze ott egy percet sem akartunk tölteni, de egyszerűen a hegyek miatt nem nagyon volt választásunk, hogy merre menjünk. Meg útközben még meg akartunk látogatni egy igen fontos látványosságot a Tarcoles folyó krokodiljait. Ez a látványosság a Carara nemzeti park mellett van.

Az út itt már egy ideje a szárazföld belseje felé haladt, amikor elértük a Tarcoles folyót. A folyó egész hosszában hemzsegnek a krokodilok. Ennyi krokodilt szabadon sehol nem láttam eddig. El tudom képzelni, hogy a környéken lévő házakban is portyáznak. Hatalmas példányok voltak a folyóban és a parton mindenfelé. Mivel a krokodil ragadozó, gondolom a nagy számukra is figyelemmel, hogy gazdag lehet a folyó élővilága, amiből a hüllők kedvükre vadászhatnak.

A krokodilokat az LP ajánlása szerint is a folyón átívelő hídról (a hidat rendkívül fantáziadúsan Crocodile Bridge-nek hívják J) érdemes megnézni. Mi is így tettünk. Megálltunk a híd előtt és gyalog mentünk fel a hídra a kb. 50 cm széles járdán, ami nagyon balesetveszélyes volt. A rengeteg turista persze jóval a járda szélességén túl állt az úton és a járdán egyaránt, közben a hídon haladt a meglehetősen nagy forgalom. Kicsit félelmetes volt a száguldó kamionok között lavírozva eljutni arra a helyre, ahonnan legjobban láthatóak voltak.

Néhány turista fadarabokat dobált le a hídról, amikre a krokodilok rámozdultak és gyorsan megvizsgálták, hogy valami ehetőt kaptak-e. Volt olyan közülük, ami közel négy méteres volt, de volt, ami csak alig egy. Nagyon sokan voltak! Félelmetes látvány volt ennyi krokodil szabadon a közvetlen közelben. Ez nem állatkert volt.

Kis küzdelemmel mi is hozzáfértünk a híd korlátjához, ahonnan remek felvételeket sikerült készítenünk az őshüllőkről.

A híd előtt, ahol megálltunk, nem volt parkoló, de Közép-Amerikához illően volt parkoló őr J! Egy idős bácsi láthatósági mellényben látta el ezt a feladatot. Irányította, ki hova álljon meg és közölte, hogy az autó őrzésért bizony fizetni kell. Adtunk neki némi aprót, ami láthatóan kielégítette igényeit, mert egyből a következő turistákkal teli autóhoz fordult és nekik is megesküdött, hogy úgy vigyáz az autójukra, mint a szeme fényére. Nem tudom, hogy itt Costa Ricán milyen lehet a nyugdíjrendszer, de láthatóan itt sem élnek meg az emberek a nyugdíjból, ha ilyen trükkökre kényszerülnek egy kis aprópénz érdekében.

A híd mindkét oldaláról készítettünk felvételeket, majd visszamentünk a biztonságosan őrzött autónkhoz. János mesélte, hogy gyakran vannak emberáldozatai a krokodiloknak. Egyszer olyanra is volt példa, hogy egy „bátor” turista kitalálta, hogy beúszik a krokodilokhoz. Természetesen eltűnt és pár nappal később a folyón lejjebb találták meg a fejét. A testének nyoma veszett. A fantáziátokra bízom, hogy mi történhetett vele… Egy biztos, semmi esetre sem úsznék be a krokodilok közé!

Tovább haladtunk San José irányába, és ahogy közeledtünk az ország közepén elhúzódó vízválasztó hegység felé, lassan megváltozott az időjárás. Már nem sütött a nap és egyre sötétebb felhők tornyosultak az égen.

San Joséban komoly feladatunk volt. Át kellett adnunk a szuper drága borokat János újonnan kiszemelt barátnő jelöltjének. Egy jó kis csoki csaj volt, aki egy szép kubai szivar boltban dolgozott San José külvárosában. Nála lettek elhelyezve a csokik és szalámi is, amiket még mi hoztunk. Azt mondta a János, „mert neki van hűtője”... Később, úgy belegondoltam, hogy abban a faluban, ahol János lakik, és ami 200 km-re van a fővárostól, ezek szerint senkinek sincs hűtője? Ezért a kolbászt és a csokikat San Joséban kell hűteni? Lehet, csak látni akarta ismét a csoki lányt és azért választotta értékmegőrzőnek. Vagyis inkább biztos, hogy ezért, de nekünk azt mondta, hogy a hűtő miatt J.

A külváros szűk utcáin feltűnt, hogy használatban lévő vasúti sínek vannak minden felé az utcákban. Megkérdeztük Jánost, hogy itt csak úgy a kocsik között megy a vonat? Erre az volt a válasz, hogy a spanyolok által évekkel ezelőtt leselejtezett és Costa Ricának ajándékozott mozdonyokat fogták be a helyiek és a külvárosból a belvárosig közlekedő HÉV-szerű valamit üzemeltetnek. Ez a csodavonat kb. 30 km/h-val szeli az utcákat és nagyon népszerű a helyi szegényebb lakosok körében, mert bár lassan, de mindenki eljuthat a kívánt céljára.

Meglepően gyorsan átszeltük a várost, a tegnapelőtt csak sötétben látott városközpontot, most nappal is láthattuk, nem volt felejthetetlen élmény. Az viszont feltűnt, hogy a nemzeti színház egy kicsi régi, de nagyon szép épületben volt, míg a bíróság egy hatalmas, a többi 2-3 emeletes épület fölé tornyosuló betontömeg volt, ami olyan 10 emeletesnek tűnt, bár az ablakokat nem nagyon lehetett kivenni. Kicsit olyan érzésem volt, mint Párizsban a Pompidou központtal, ami a szép 2-300 éves épületek fölé emelkedik a maga vaskeretes, csöves nem egészen szépnek sikerült külsőjével. Nem hiszem, hogy az idő elfogadtatja az emberekkel, mint az Eiffel-tornyot. Hát San Josénak is van egy Pompidou központja, de ha lehet, még szörnyebben sikerült. A város szépségeiért senki se jöjjön ide, ezt biztosan tudom tanácsolni, aki tudja, messze kerülje el!

Viszonylag gyorsan átkeltünk a városon, és ahogy egyre jobban felkapaszkodtunk a hegyekbe egyre zordabb, mogorvább lett az idő. A felhők majdnem az utat nyaldosták olyan alacsonyra ereszkedtek, és az eső egyre gyakrabban és egyre nagyobb intenzitással esett. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy folyamatosan esik már órák óta. Felértünk a hegytetőre, közben áthaladtunk az ország egyetlen rövidke alagutján és már a vízválasztó karibi oldalán voltunk. Az idő rettenetes lett, a látótávolság nagyon lecsökkent. Ahogy egyre lejjebb értünk a hegyről azért kicsit kivilágosodott, de az eső csak kisebb időszakokra gyengül, egyébként szakadt mintha dézsából öntenék. Most sem maradt meg az úton és a földeken sem hömpölygött, a talaj itt mindent szinte azonnal elnyelt mint egy szivacs. Nem tudom, itt mennyi esőnek kell leesnie egyszerre, hogy megálljon az úton vagy a földeken. És itt vajon milyen lehet az árvíz, ha szokott itt lenni ilyesmi. Kicsit nehezen tudom elképzelni, hogy ennél, hogy tud több eső esni. Ránéztem a netre és most olvasom, hogy legutóbb három hónapja volt árvíz Costa Ricán, ami halálos áldozatokkal is járt. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges és még is.

Ahogy közeledtünk a Karib-tengerhez a lakott területek egyre jobban ritkultak, majd a végén már teljesen megszűnt az emberi jelenlét. Az úton sem jöttek autók és mi sem előztünk senkit. Csak az utalt arra, hogy itt még is csak élnek emberek, hogy már egy ideje banánültetvények mellett haladtunk. Ha azt mondom, hogy egy ideje, ezt úgy kell érteni, hogy egy órája legalább nem láttunk mást, mint banánt. Erős zöld színű a növény és hatalmasra nő. El sem tudom képzelni, hogy miután leérik, több nem terem rajta, és a meglévőt el kell távolítani és a helyére ujjat kell ültetni, hogy oldják ezt meg?

A banánültetvények el voltak kerítve, de nem ám drótkerítéssel vagy ilyesmi. A kerítés élő sövényből volt, ami szintén nagyon dús és erőteljes volt. Gondolom, gyakran kell nyírni, hogy ne akadályozza a banánokat a növekedésben. Kerítéseladásból itt, szerintem, nem lehet megélni az biztos.

A Chiquita banán itt a nagy úr! Biztos, ti is ismeritek ezt a márkát, melynek jeleit a banános dobozokon és magukon a banánokon is lehet látni. Ez a cég itt a multi, valami olyasmi, mint nálunk az Audi vagy a Mercedes, rengeteg embernek ad munkát és megélhetést. A Costa Rica – Panamai határon van a nagy banán logisztikai központ. Ameddig az ember szeme ellátott, csak hűtőkonténerekkel volt tele az egész vidék. El se tudom képzelni, hogy ez a rengeteg konténer, hogy és mikor telik meg. Szerintem, ennyi banán nincs az egész világon.

   

Az út egyre rosszabb lett, és egyszer csak aszfaltosból földúttá változott, ráadásul a rengeteg eső miatt a földút minősége nem volt valami jó, sőt inkább rettenetes volt. A banánültetvények között egyre gyakrabban tűntek fel mocsaras műveletlen területek. Jó hosszan mentünk a földúton, bár nagy távot nem tehettünk meg, hiszen alig haladtunk hússzal.

Egyszer csak egy nagy parkolóhoz értünk. Az eső természetesen most, hogy ki kell szállnunk, rázendített úgy isten igazán. Bár szembe jönni nem láttunk autót, és mi sem kerültünk el senkit, mégis a parkoló szinte teljesen tele volt. Egy jó nagy Tesco parkolót kell elképzelni. Nagy része a parkolónak fedett volt, persze a fedett részeken nem volt már hely. János ezért betolatott a parkoló közepén álló épület eresze alá, így szárazon tudtuk pakolni a csomagjainkat. Nekem a két nagy táskából, kellett kivennem a legszükségesebbeket és egy kisebb táskába raknom. Sikerült, még a fejlámpákat sem felejtettem el, amiknek a későbbiekben nagy hasznát vettük a nemzeti parkban. Idősebb útitársam azért gúnyolódott, hogy lassan pakolok, mégis a sötétben később az én fejlámpám fényére szorult, mert ugye gyorsan tud pakolni. A gyors pakolásra senki se gondoljon itt Costa Ricában, ő már otthon pakolt gyorsan és ezért a nagy gyorsaságban elfelejtette a fejlámpát. Szóval lassan, de azért időben végeztem a pakolással és készen álltam.

Az utat ettől a parkolótól már hajóval kellett folytatni Tortuguero faluig. Mi úgy tudtuk, hogy a hajó négy órakor indul, de kiderült, hogy csak fél ötkor volt az indulási ideje. Így kicsit ejtőztünk a parkoló közepén álló épületben kialakított kis vendéglőben. Nem volt kellemes az időjárás, de mire eljött az idő a beszállásra, legalább elállt az eső, így most még nem áztunk el, csak később J, de akkor igazán.

A faluig a menetrendszerűen közlekedő tömegközlekedési eszközzel, vagyis egy hosszú kb. 20 személyes viszonylag gyors csónakkal lehetett eljutni. Vagy még gyorsabb privát hajóval, jóval több pénzért. A nagyon gazdagok, jöhettek San Joséból repülővel is, de nálunk, mivel mi nem közéjük tartoztunk, ez szóba se jöhetett. Mi bizony a menetrendszerinti hajóval mentünk!

Az utunk először különböző csatornákon, majd a Tortuguero folyón haladt. Nem volt semmi jele, hogy a partokon emberek laknának. Eleinte még volt néhány banánültetvény, de aztán csak igen sűrű áthatolhatatlannak tűnő dzsungel. A növényzet nagyon változatos volt, hol hatalmas levelű bokrok, hol pálmafák, hol óriásira nőtt fák tarkították a folyópartot.

 

Mire a faluhoz értünk, már szinte teljesen besötétedett. Az első megálló még Tortuguero előtt a San Francisco nevű falu volt. Kiderült, hogy itt Amerikában, az új világban, gyakran adtak ugyan olyan nevet a meghódított területeknek, mint az Óhazában, vagy nevezték el éppen a felfedezés hónapjának vagy napjának. Ilyen például Rio de Janeiro, amely város a „januári folyó” nevet kapta a portugáloktól. Szóval San Francisco után behajóztunk a falu – Tortuguero – kikötőjébe.

A kikötőtől kb. 100 méteres részen volt szilárd burkolat. Aztán, mivel napok óta esett, sár-dagonya jelentette az utat. Idősebb útitársam és János ezen a sártengeren húzták végig a gurulós bőröndjeiket, melyek mégsem lettek sárosak (Ki érti ezt?). Szerintem, a tervezők pedig pont ilyen utakra találták ki a gurulós bőröndöt, nem?

A szállásunk kb. 2 km-re lehetett a kikötőtől közvetlenül a Karib-tenger partján. Hallani is lehetett a hatalmas hullámok robaját. Ezen a partszakaszon az óriási hullámok miatt nem lehet fürdeni. De mint ahogy másnap láttuk, a part a pálmafákkal csodálatos látványt nyújt és nagyon széles homok sáv van a növényzet és a tenger között.

A szobánk egyszerű, de tiszta volt. Itt sem volt ablak, csak ablakkeret, az ablaküveg felesleges ebben a klímában. A szoba ablakán volt szúnyogháló, de a fürdő ablakán nem. Így gyakorlatilag majdnem mindegy volt, hogy a szobában volt-e vagy sem. Lepakoltunk, szusszantunk egyet, és már is mentünk a Donna Maria kifőzdéjébe, ami pár száz méterre volt a hotelünktől és János jól ismerte.

Közben az eső hol szemerkélt, hol rázendített, hol pedig elállt, olyan igazán nem kiszámítható idő volt. Mi vittük az esőkabátokat a kifőzdébe, mert még a hajón megismerkedtünk egy idősebb helyivel, aki vállalta, hogy elvisz bennünket éjszakai dzsungeltúrára, amiről sokat olvastunk az LP könyvben, ahol nagyon ajánlották is azt.

Odaértünk Donna Mariához. A kifőzde 5 asztalból és egy hátsó konyharészből állt, ami szerencsére nem volt látványkonyha. Nem láttuk, honnan kapjuk az ételt.

A János szerint Donna Mariánál lehet megkóstolni az igazi karibi fűszerezésű ételeket. Elénk raktak a nem valami tiszta terítőn egy étlapot, ahol a megszokott módon fel voltak sorolva az ételek árakkal, és az italok árak nélkül J. Az ital ára úgy néz ki, pofára megy itt is. A kis éttermet két néger néni működtette, az egyik volt a Donna Maria a másik meg a segédje. Nem tudtuk megfejteni ki a segéd és ki a Donna Maria, de végül is ez mindegy is volt. Miután kellő időt kaptunk az étlap tanulmányozására közölték velünk, hogy csak egy félét főztek ma, méghozzá karibi csirkét. A köretet nem találjátok ki, igen, a megkerülhetetlen rizses bab. Most megkaptunk mindent, egy ételben összefoglalható a Costa Rica-i konyhaművészet.

Amit kaptunk: egy különleges fűszeres lében megfőzött csirke volt egy nagy adag rizses babbal. Nekem nem jött be. Szerencse, hogy a helyen félhomály volt és így annyira jól azért nem láttuk mit is eszünk. Én két falat után lemondtam a mai vacsoráról. Végül is vannak tartalékjaim, ma este rájuk hagyatkozom. A többiek megették, de abban egyet kellett értenünk, hogy ez nem a legjobb vacsora volt az útunk során. Elárulom, hogy annyira olcsó sem volt.

Aztán elkövettük az első hibát az este. Elmentünk Donna Mariánál a mosdóba. Nem kellett volna. Szerintem Donna Maria amióta megépítette a kis kifőzdéjét, nem járt vendég WC-ben. Ott minden úgy volt, ahogy isten megteremtette, még az is, amit a turisták könnyítésképpen otthagytak. J Szóval szörnyű volt. Jobb lett volna inkább kimenni egy pálmafához elintézni a dolgot. Ez után igazán hálálkodtam, hogy nem láttam mi van a konyhában. Ha ott se takarítottak már tíz éve, akkor azért nagy a baj. Szerencsére ezt nem láttuk.

Az ember, akivel a hajón ismerkedtünk meg, már várt minket az étteremnél. Amikor ettünk, akkor igen erősen rázendített az eső, de most mikor végeztünk, már azért alább hagyott. Kaptunk plusz fejlámpákat és elindultunk a part felé.

Amikor kiértünk a homokra, alig tettünk meg pár lépést és egyből megláttunk egy hatalmas békát vagy varangyot. Amikor azt mondom hatalmas, akkor ezt úgy kell elképzelni, hogy az otthon honos békáknál kb. 10-szer nagyobb volt ez a jószág.

Lefényképeztük, aztán indultunk tovább. Az eső egyre jobban rákezdett. Mi minden szabályt, amit lehetett, megszegtünk. Rövidnadrág, rövid ujjú felső, tanga papucs. Ez utóbbi tényleg nagy hiba volt. Ahogy egyre jobban beljebb mentünk a dús növényzetbe, gyakorlatilag térdig gázoltunk a fűben. Az LP könyv és a többi irodalom is megírta, hogy szigorúan hosszú nadrág, hosszú ujjú és zárt cipő. A dolog veszélyét ekkor még nem igazán mértük fel, de a Costa Rica-i tartózkodásunk utolsó napján a második éjszakai túránkon láttuk, hogy a sűrű növényzet hemzseg a mindenféle veszélyes és kevésbé veszélyes csúszó-mászótól, a mérges kígyók egy-egy példányát minden 5 percben megláttuk valamelyik levélen, a rengeteg pókról és rovarról nem is beszélve.

De most itt Tortugueroban igazán rákezdett az eső. Otthon ilyenkor az autóban ülve szoktuk megvárni, hogy enyhüljön az eső, még azt se vállaljuk, hogy berohanunk a házba. Mi meg kint voltunk a Dzsungelban papucsban, patakokban folyt le az esőkabátunkról a víz. Természetesen sok mindent nem láttunk, csak egy, a hátsó lábán lógó denevért vettünk észre a magasban, de esélyünk nem volt lefényképezni.

Kb. 45 percet meneteltünk a sűrű növényzetben és az eső nem csitult. Végül úgy döntöttünk, hogy eléggé megáztunk és a part mentén visszamentünk a hotelba. 30 USD-t kért az eső áztatta programért az öreg, amit persze előre megbeszéltünk, kifizettük és mentünk a szobába szárítkozni.

Szerencsére a szoba előtt volt egy nagy fedett veranda, így az esőkabátokat oda ki tudtuk teríteni, reggelre jól megszáradt minden.

A fürdőszobában természetesen nem volt meleg víz, pedig így elázva jól esett volna. Csak a helyben szokásos langyos víz csordogált. Majdnem elfelejtettem megírni, itt Közép-Amerikában, de még az USA-ban is nincs olyan a zuhanyban, hogy gégecső. Csak a mennyezeten van egy fix zuhanyrózsa. Ugye senkinek sem kell elmondani, hogy így bizonyos testrészeket nehezen lehet megmosni, majdnem lehetetlen. J

Tíz előtt már ágyban voltunk, és csak reménykedni tudtunk, hogy a holnapi túránkat nem mossa el az eső, mint a mait.