Manuel Antonio nemzeti park

2018. január 05. Manuel Antonio nemzeti park

Reggel nem túl korán keltünk. A rettenetes bűz és a szörnyű szoba ellenére itt aludtam a legjobban amióta elindultunk otthonról. Úgy látszik a legjobb, ha putriban alszok, legalább a szoba szaga elnyomja a kissé eddigre már megbüdösödött ruháink „illatát”. A pára miatt itt semmi sem szárad meg rendesen, így az úton minden olyan nyirkos lett és lett szaga is annak a ruhának, amit még fel sem vettünk. De most más volt a helyzet, a szoba szaga mindent vitt. A recepciós, aki a két napban, míg mi ott voltunk ugyanaz a srác volt éjjel-nappal, adott egy kis netet a telefonjáról, így tudtam kicsit írni haza.

Azonnal megkérdeztem a Tripadvisor barátomat, hol kell itt reggelizni és egyből kaptunk egy tippet, az alig 300 méterre lévő szállást, amihez az volt írva, hogy nagyon jó és olcsó. Lássuk!!! Odamentünk, ez egy hátizsákos kis szálloda, vagyis hostel volt, amihez étterem is tartozott. A tegnapi La Fortuna-i reggelink 60%-ért saját magunk által összeállított reggelit kaptunk friss, rendes kenyérrel, nem a szörnyű édeskés toast kenyérrel. A gyümölcs is bent volt az árban, amit külön kértünk. Jót ettünk és utána nekiálltunk valami helyi vezetőt keresni a parkba. A LP könyv is megírta, hogy itt Costa Ricán minden nemzeti parkban érdemes helyi vezetőt (legtöbbször ezek a parkban dolgozó természetvédők) felkérni a park bemutatására, feltéve, ha látni szeretnénk valamit a helyi növény- és állatvilágból. Mert tudni illik, itt nem elég csak nézni, ahhoz, hogy láss is valamit, különösen kifinomult érzék és nagy tapasztalat kell. Az itteni állatok, mesterei a rejtőzködésnek, úgy belesimulnak a környezetbe, hogy a laikus számára, mint mi, észrevehetetlenek.

Az étteremtől a park bejáratához vezető úton számtalan helyi vezető kínálta szolgáltatásait potom 20 USD-ért per fő. Ehhez jött még a park belépő szintén hasonló összeggel, így a végén közel 100 USD-ba került a parkba való belépés. Igen ám, de a vezető pénze nem a vezetőé, hanem azé, aki az utazási irodát működteti. Aztán ő átadja egy embernek, aki a park bejáratához kíséri az embert és ott adnak át minket annak, aki a túrát vezeti majd. Persze azt se mondták, hogy a mi kis csoportunkhoz tesznek még kettő csajt, egy olaszt és egy angolt. A vezető srác egyből rájuk hajtott, pedig nem voltak nagy szépségek és mi csak másodlagosan nézhettünk bele a távcsövébe. Itt sem a fejükkel gondolkoznak a férfiak, az már biztos. Szóval volt egy nagy távcsöve a mi vezetőnknek, amit egy stabil háromlábú állvánnyal együtt a vállán cipelt, és amikor valami látnivalót fedezett fel, amit persze mi akkor láttunk csak meg a sűrű növényzetben (vagy csak nehezen), amikor belenéztünk a távcsőbe és láttuk, hogy mit kell nézni, majd követtük a távcső vonalát a bokrok és fák közé...

Rögtön a bejárat után már meg is álltunk, és miután a rút kislányok belekukkantottak a távcsőbe, mi is láthattuk, amit ők. Denevérek voltak a bejárat melletti fán. Nem messze arrébb pedig, egy errefelé nagyon elterjedt, tipikusnak mondható neon zöld mérgező béka piros szemmel. (Szerintem sokan, Costa Rica nemzeti állatjának tartják). De ez a béka aludt (mint rendszerint nappal) és ezért úgy beleolvadt az egyik levél aljába, hogy nem is lehetett látni. Csak naplemente után aktív, ugyanis éjszakai állat. A piros szemei is jól el voltak rejtve az álcában, csak abból lehetett látni, hogy élőlény, hogy látszott hogyan dobog a szíve. Aztán láttunk a vadonban is kék színű morfó lepkét, amit La Fortunában a vadas parkban is szerencsére sikerült lefotóznunk. Jött sorban aztán a baziliszkusz, ami egy kaméleonhoz hasonló kisebb gyíkféle, a nagy gyík, vagyis a leguán, mindenféle pókok és életünk első élő lajhárra.

 És az első lajhár kicsinyével!!!! 

Ráadásul ennek a lajhárnak kicsinye is volt, ami különösen nagy szerencse, hiszen a kicsikkel együtt ritkán figyelhetőek meg ezek az állatok. Nagyon magasan valamelyik fán üldögélnek kényelmesen ezek az állatok, távcső nélkül csak egy nagy szőrös folt látható. De a távcsővel igen jól kivehető volt, ráadásul mivel lomha és lusta állat, jól megfigyelhető. Néhány naponta jön le a fáról elvégezni a dolgát, melynek eredményét gondosan eltemeti, mint otthon a macskák. (Méretük is a mi (házi) macskánkéra hasonlít.) Majd fát cserél és a többi időt fent tölti a lombok között. Nem sok ellensége lehet odafenn, legfeljebb egy két kígyó zavarhatja meg nyugalmát. Létezik, két- és háromujjú változat, amit lentről csak a szőrzete színe alapján lehet megállapítani, ugyanis az egyik bundája sötétebb.

Szerencsére ma már nem esett egyáltalán az eső, mint tegnap a vadas parkban. Ott úgy eláztunk, mint még soha eddig életemben, több órán át a szakadó trópusi esőben járkáltunk, ami az állatokat láthatóan nem zavarta, viszont annál inkább minket. Idősebb útitársam esőkabátja sokkal divatosabb volt, mint a mienk, de volt még egy nagyon jellemző tulajdonsága, átázott. Végül is az esőkabát nem baj, ha átázik. J Biztos nem trópusi esőre tervezték. Itt viszont szépen sütött a nap és nyugodtan megfigyelhettünk minden részletet.

Kb. egy kilométert sétáltunk a bejárattól, amikor kiderült, hogy a túravezetésnek vége. A szenzáció mégis itt a végére maradt, ugyanis itt láttunk néhány példányt a nagyon ritka mókus majomból. A vezetőnk szerint sokan hetekre eljönnek a nemzeti parkba mégsem sikerül látniuk ezekből a bohókás kis állatokból. Ez a majomfajta csak itt, ebben a nemzeti parkban látható. Az első képet a netről csentem a többi saját J.

A séta végén egy félszigetre értünk, ahol két oldalt csodálatos apróhomokos tengerpart volt, mely tulajdonképpen nem is tenger volt, hanem a Csendes-óceán. Idősebb útitársam sietett, hogy végre több mint 15 év várakozás után beletehesse a lábát a Csendes-óceánba (vagyis ezzel mindhárom óceán kipipálásra kerülhetett a bakancslistáján). Így elengedtük a vezetőt és elmentünk csobbanni egyet. A part nem volt valami szép, vagyis a növényzet a pálmafák meg minden szép volt és a víz is, csak a homok volt fekete, és nagyot rontott a látképen.

Olyan fél négykor megérkezett szép Columbia márkájú egyenruhában Huanita és udvariasan megkért bennünket, hogy legkésőbb 4-ig hagyjuk el a parkot. A távozás a rohamosan növekvő tengerszint miatt is indokolt volt, kezdődött a dagály. A homok föveny már csak pár méteres volt, pedig amikor dél körül ide értünk volt vagy 20 méter is.

A strandon sok „látogatónk” volt, köztük mosómedve, kutya méretű valamilyen helyi patkányféle és sok majom is. Ezek mind arra pályáztak, hogy valami ehetőt csenjenek el tőlünk, így párszor láttam olyat, hogy a mosómedve 2/3-a egy táskában van és módszeresen pakol ki belőle. Volt olyan is, hogy egy majom ellopott egy naptejet és gondosan magára kente. J Szerencsére mi résen voltunk és vezetőnk János egy hosszú faággal felfegyverkezve őrt állt a csomagok felett. Tőlünk nem vittek el semmit.  

Kiértünk a parkból és elmentünk a putrinkba lefürödni, majd megint kértem internetet és megkérdeztem a Tripadvisort hová is menjünk vacsorázni. Hat körül el is indultunk a kb. 5 km-re lévő Falafel Bistro-ba. Igen, falafel nevű bistro Costa Ricában, de ez volt a legnépszerűbb és legajánlottabb, a turisták sokasága osztotta meg véleményét róla. Nem tudtam, hogy héber a tulajdonos. Bár a nevéből kitalálhattam volna. Mindegy, odamentünk és kiderült sokadszorra, hogy a zsidók tudnak főzni, csak a rokonságom egy része nem enne a főztjükből az antiszemita gondolkodás miatt. Az antiszemiták szegényebbek egy jó kis kulináris élménnyel. Az étel nagyon jó és nagyon olcsó volt, kb. az 1/3-át fizettük, mint tegnap San Joséban. Az ital is jó volt. A zsidó bérenc Soros által finanszírozott Tripadvisor megint jót ajánlott. J

Azután a hotelünk közelében beültünk az egyetlen még nyitva lévő étterembe és megpróbáltuk feltölteni a blogra a következő cikket. Nem sikerült és ezután sehol sem egész Costa Ricában. Legközelebb csak Panamavárosban tudtam feltölteni a blogra a túra végén. Egy pihis nap volt, mégis jól elfáradtunk.