Tortuguero nemzeti park

2018. január 07. Tortuguero nemzeti park

Ma reggel korán keltünk, és amikor kimentem a verandára, láttam, hogy az idő nem sokat javult. Igaz, nem esett, de nagyon lógott az eső lába. Összepakoltuk a cuccokat és lementünk reggelizni. Két toast kenyér és egy kis tojás volt a reggeli. Nem értem, hogy itt, ahol annyi gyümölcs terem, miért nincs sehol gyümölcs se reggelire, se egyébként? Ahol meg van véletlenül, ott meg úgy kigrammozzák a porciókat, mintha a világ legdrágább dolga lenne.

Kimentünk a kikötőbe és ott egy meglepően igényesen kialakított kő épület fogadott minket, szerintem, a falu legszebb háza. Nem hiába itt szedték a nem kevés belépő díjat a nemzeti parkba. Ez volt tulajdonképpen a nemzeti park bejárata.

Innen indultak a hajók és csónakok a park felfedezésére. Volt olyan hajó, motoros, ami egyszerre 20 turistát is vitt és voltak elektromos meghajtásúak is. Meg persze kis evezős csónakok. János szerint igazából csak az evezős csónakkal lehet igazán jól megnézni a parkot, mert a többi olyan zajt csap, hogy az állatok elmenekülnek. Eleinte kétkedve hallgattam ezt, de aztán beláttam, hogy teljesen igaza volt, alig láttunk volna valamit az állatokból, ha hangosan búgó motorral mentünk volna végig a csatornákon.

Egy fekete fiú volt a mi vezetőnk, akit János barátja ajánlott nekünk. Nagyon ügyes volt, jó választásnak bizonyult. Beültünk a kis zöld csónakunkba és elindultunk a széles folyó partja mentén.

Mindjárt láttunk néhány vízi madarat, amelyek leginkább a nálunk is élő kócsagokra hasonlítottak. Aztán az egyik fa lombjai között a vezetőnk látni vélt egy lajhárt, bár, mi igen nehezen vettük ki a lusta kis jószágot. Továbbmentünk a folyón, majd áteveztünk a másik oldalra is. Rengeteg különböző madarat és növényt, meg virágot láttuk.

Az egész területen, amin végig mentünk, látszott, hogy érintetlen, emberi kéz nem zavarta meg a természetet itt semmilyen módon. Az állatok, pedig megszokták az ember közelségét, mert amikor megközelítettünk egy-egy kis úszó növény-szigetecskét, ahol a madarak a leveleken lépkedve, úgy néztek ki mintha vízen járnának, nem zavartatták magukat. Persze, nem kell nagy, nehéz testű madarat elképzelni, hanem kicsi, könnyű, vékony madárkákat. Megfigyeltem, hogy az ujjaik között, bár a víz felszínén töltötték az életüket, nincs úszóhártya, hanem az ujjaik úgy néztek ki, mint egy csirkéé vagy verébé és mégis tudtak járni a vízen. J

Megláttunk egy, errefelé igen gyakori, pici sárga-barna vízen járó madárkát. Én feminista madárnak tartom, felháborító, ahogy viselkedik szegény férfiakkal.

Az a szokása ugyanis a kisasszonynak, hogy kihasználja a férfiakat. Kiválasztja a neki tetszőt, majd a férfi megcsinálja a fészket, párosodnak, és amint megtojja a tojást, otthagyja kikölteni a pasinak. Szép kis nő ez, mi? De, ha ez még nem lenne elég, kis időnként még visszajár ellenőrizni, hogy a „férj” rendesen látja-e el a háztáji munkát, ellátja-e a kicsiket? Azért ez már valami! Elképzelem férfi társaimat, ahogy a megszületett csecsemőt hazaviszik, ellátják a háztartást meg a gyereket. Az asszony addig már másokkal hál, de néha azért hazajön ellenőrzésre. Szerintem, felháborító ez a madárviselkedés! A férfiaknak a sarkukra kellene állni és kivívni az egyenlőséget! J

Ez után láttuk meg az út legszenzációsabb látványát! Nagyon nagy szerencsénk volt, mert egy lajhár pont előttünk cserélt fát, és egy, a víz felett lógó indán mászott felfelé a saját hatalmas tempójában.

Rengeteg képet készítettünk róla, alig 2-3 méterre volt tőlünk. A vezető szerint 10 évente van ilyen szerencséje a turistáknak, hogy ilyet lássanak. Látszott, hogy valójában haja van, ami a hátán lévő szőrzet fölé nő. Nagyon muris volt a nagy igyekezete fel a fa lombjai felé, de ez az igyekezet olyan volt, mint egy lassított felvétel.

A szerencsénk nem hagyott el bennünket, mert nem sokkal később egy legalább 2 méter hosszú farkú leguánt láttunk az egyik folyó menti fán lógni.

És ezzel még nem volt vége az élményeinknek! Bementünk a folyó menti kisebb csatornákba és először az egyik csatorna nyugodtabb vizében néhány bébi krokodilt láttunk. Ezek a vezetőnk szerint 1-2 évesek lehettek és olyan 25-30 centiméteresek voltak.

A csatornákon tovább haladva megláttuk az erdő építészét, egy hódot. Csak pár villanásra tűnt fel a vízből, amikor levegőt vett, utána pedig hallottuk, ahogy éles fogaival próbál elvágni egy fát. Sajnos nagyon gyors volt, így róla nem sikerült fényképet készíteni. L

Bementünk a következő keskeny csatornába. A növényzet egyszerűen lenyűgöző volt.

Kicsit feljebb a csatornán az egyik farönkön megláttunk egy teknősbékát, majd a következőn még egyet, utána pedig még néhányat. Ezek nem olyan nagy tengeri teknősök voltak, hanem sokkal kisebb édesvízi teknősök, de ők a tengeri rokonaikkal együtt voltak a nemzeti park névadói, ugyanis a tortuga teknőst jelent spanyolul, így a nemzeti park Tortuguero a teknősök nemzeti parkja.

A teknősök a farönkökön szárítkoztak, mellettük meg rengeteg különféle gázló madár, köztük a feminista madár gyűjtögette a napi betevőt. Felejthetetlen látvány volt, csak az a feminista madár idegesített, ha belegondoltam, mi mindenre képes. J

Az egyik teknőst megközelítve, kb. egy méterre tőlem, egyszer csak megláttunk egy olyan másfél méteres krokodilt. Először nagyon megijedtünk, de aztán rájöttünk, hogy ő jobban fél, mint mi és különben sem vadászni jött ki a vízből, hanem felmelegedni kicsit a napon, ami nem nagyon bújt elő. Lefotóztuk a krokodilt is, és elindultunk kifelé a csatorna rengetegből. Menet közben a kikötő felé még láttunk egy hódot vidáman lubickolni a vízben, de lefotózni sajnos nem lehetett.

 

A kikötőbe érve olyan délután egy óra lehetett és János javasolta, hogy menjünk el a falu pékségébe. A falunak egyetlen fő utcája volt, ami párhuzamos volt a folyóval. Egy kis ideig sétáltunk felfele az utcán, de nem találtuk a pékséget. Az egyik helyi segítségére szorultunk, aki elmondta, hogy pár száz méterrel feljebb van. Végre megtaláltuk, egy félig lehúzott garázskapu mögött volt egy vitrin és benne néhány sütemény, citromos, kókuszos, kakaós. Mindegyikből vettünk egyet. A helyben szokásos módon szemtelenül nagy összeget fizettünk mindezért, de ezen már ennyi nap után meg sem lepődtem. A sütemény egyébként felejthető volt, túlzottan omlós és kicsit száraz hatású volt. Biztos, hogy friss volt, de mégis olyan érzése volt az embernek, mintha már kiszáradt volna.

Erről a fő utcáról már világosan látszott, hogy a falu csupán a turizmusból él. Rengeteg ajándékbolt és étterem, fagyizó, cukrászda volt ott. Az utcán kókuszdió árus kerékpáron. Nagyon jó hangulatú volt a hely és bár turizmusra épült, az nyilvánvaló volt, hogy itt nincs tömegturizmus. Egyrészt a hely megközelíthetetlensége miatt, másrészt a magas árak miatt, harmadrészt a nomád körülmények miatt. Mindezért a faluban kevés turista volt, nem sok hátizsákos, akik velünk laktak a falu központjától távol eső hotelunkban és a luxus hotelek vendégei. Három ilyen luxus hotel volt a faluban, de oda a turisták leggyakrabban repülővel érkeznek és kevesen sétálgattak közülük a falu központjában.

Az azért biztos, hogy ez a csúcs látványosság az országban, sajnos vagy szerencsére, a tömegesen érkező amerikai turisták kevésbé érdeklődnek az ilyen, csak természeti szépséget kínáló helyek iránt, de itt nincsenek adrenalin növelő kötélpályák, vagy függőhidak, fürdők stb. Ezért inkább európai turistákkal találkoztunk. Mi Európából értékeljük igazán ezeket a természeti szépségeket, és képesek vagyunk csak ezért ide eljönni. Nekem személy szerint nagyon tetszett, ide szívesen visszajönnék.

A fő utcán sétálva megláttunk egy nachos éttermet. Ifjabb útitársam egyből úgy érezte, hogy ezt meg kell kóstolnia. Hatalmas adagot kapott, amit természetesen nem tudott megenni, én meg nem segíthettem neki, mivel ezt is teleszórták a korianderrel (amit nem bírok megenni). L

Attól érdekes a karibi konyha, hogy tulajdonképpen az afro-közösség által Afrikából és a spanyol hódítók által a világ minden pontjáról származó fűszerek keverékéből mixelt valami. Nem lehetetlenség itt az afrikai fűszerek keveréke az indiai fűszerekkel és az Európában megszokottakkal. Nekem nem igazán jött be, és a koriander meg egyszerűen nekem egy gyűlöletes dolog.

A hirtelen jött ebéd és péksütemények után, korzóztunk még kicsit a falu fő utcáján, mert a hajónk vissza a parkoló felé csak fél négykor indult. Találtunk egy bácsit, aki maga készített mindenféle dísztárgyat, hűtőmágnest, kulcstartókat, ilyesmit. Idősebb útitársam elérkezettnek érezte a pillanatot, hogy jól bevásároljon, mindjárt vett is jó sok kulcstartót ajándékba. Mivel így jó alku pozícióba kerültem a nagy mennyiség miatt, én is csatlakoztam és megvettem az ajándékba szánt hűtőmágneseket.

Már kicsit a nap is előbújt, így a folyó partról egy kis drónozást is beiktattunk.

Ez után visszamentünk a hotelunkba, és a tegnapi hajóval olyan 5 órára visszaértünk a parkolóba az autónkhoz. Menet közben János ismét összeszedett egy csoki lányt, aki Limón városába igyekezett. Elmondása szerint csak sok átszállással éjszakára ért volna haza, ezért nem volt szíve otthagyni, ha már mi is arra megyünk. A biztonság kedvéért azért elkérte a telefonszámát, hátha neki is szüksége lesz a lány által biztosított vezetőképzésre. A lány ugyanis vezetőknek csinált tréningeket egészen hatalmas összegért. A Tortuguero falu egyik luxus hoteljében osztotta az észt a hét néhány napján, egyébként Limónban lakott és elsősorban San Joséban dolgozott. Ha valakit érdekel, Jánosnak meg van a száma. J

A mi úti célunk az utolsó Costa ricai állomásunk volt, a Karib-tengeri üdülő paradicsom Cahuita. Igazából már a Tortuguero nemzeti parkban úgy éreztük, hogy megérkeztünk a túránk csúcspontjára. Nem tudtuk még akkor, hogy ez igen erősen fokozható, ugyanis nem fogjátok kitalálni, de Cahuitában is van nemzeti park, a Cahuita nemzeti park. Ezen már meg sem lepődtünk. Azon már sokkal inkább, hogy mennyi múlik a vezetőn és az időjáráson. De ne szaladjunk előre!

Cahuita felé az út eleinte igen gyatra volt. Tulajdonképpen a Karib-tenger partján mentünk Tortugueróból Limónon át Cahuitába. A távolság nem nagy, kicsivel több, mint 100 km, de itt ez három óránál hosszabb ideig tartott.

Cahuita, már egy igazi üdülő paradicsom volt, amit a külföldi vállalkozók is igen szívesen preferálnak, ha befektetésről, vállalkozás nyitásáról van szó. Mi az olasz, vagyis inkább úgy mondanám, hogy európai vállalkozásokat preferáltuk, így már este elmentünk Cahuita igazi, olaszok által működtetett pizzériájába. Igazi olasz pizza, igazi olasz bor, az utóbbi nem túl minőségi, de összeségében egy pillanatra Európában éreztük magunkat. Mindaddig, míg meg nem kaptuk a számlát, az már Costa ricai árszínvonalú volt. Szerintem Olaszországban jó helyen kb. a felét fizettük volna egy pizzáért, mint itt. De legalább jó volt!

Na és még csak ezután jött a szállás. Volt előnye is! Közvetlenül a tengerparton volt. A tenger által kihordott kavicsok, üvegszilánkok és szeméten át kellett felbotorkálni az emeleten lévő szobákig. A szobákat egymásra helyezett gyalulatlan!!! deszkák választották el úgy, hogy a tetején simán át lehetett adni valamit. A padló is ilyen volt és az ágyakat is a gyalulatlan anyagból készítették. Természetesen itt sem volt üveg az ablakban és a szúnyogháló is hiányzott a fürdőben. Meleg víz sem volt, csak langyos, az ágynemű hááát.... Egyébként minden más rendben volt. J Igaz, mással nem nagyon lehetett volna gond. Volt viszont grill az udvaron, ahol holnapra grill partit terveztünk. Útközben vettünk sütni való paprikát, így utolsó este búcsú estét terveztünk egy kis sült paprikával és saját készítésű avokádó krémmel. Ja és a tengerben itt nem lehetett fürdeni, mert a hullámok olyan hatalmasak voltak, hogy egy teherautót is simán beterítettek volna. A tenger moraja viszont könnyű álomba ringatott minket. J