La Fortuna vízesés és San José

2018. január 4. útban Manuel Antonio felé – La Fortuna vízesés és San José

Reggel korán keltünk, mert hosszú út állt előttünk, ráadásul még San José-n is át kellett mennünk, ami önmagában is rettenetes feladat.

Reggeli a tegnapi helyen volt, ahol ma már sokkal olajozottabban mentek a dolgok. Tudta a pincér meglepő módon, hogy előtte nap mit rendeltünk és azt hozta különösebb probléma nélkül. J

Reggeli után, egyből ledolgozván a sok kalóriát, a város másik nevezetességéhez a La Fortuna vízeséshez mentünk. Itt Costa Rica-n a hasonló természeti látványosságok nagy része magán kézben van. El van kerítve és a tulajdonos annyit kér, amennyit akar, belépő díjként. A környezetet szépen kialakították, de az a sok lépcső nem hiányzott az életemből...  300 lefelé és ugyan annyi vissza. Ráadásul a lépcsők nem voltak úgymond EU szabványosak, némelyik jó magas volt, épp ahogy kijött, így felfele sokat szenvedtünk. J

 

Már rögtön a bejárat után, még a lépcsők előtt volt egy tökéletes felszállóhely a drón számára, így gyorsan indítottuk is. Teljesen berepültünk a vízesés fölé és jó képeket és videót készítettünk.

Azután megkezdtük a nehéz és véget nem érő lépcsőzést lefele. Az egyik lépcső nagyobb a másik kisebb volt, és nekem végig azon járt az eszem, hogy ezen még ma fel is kell menni, amitől bizony elment az életkedvem. Leértünk a látvány és a nagy hanggal lezúduló víztömeg lenyűgöző volt. Mindig elámítanak ezek a vízesések.

Ráadásul most a nagy esőzések miatt, egy alternatív vízesés is volt az egyik meredek sziklafalon, a természet lekoppintotta a budapesti WestEnd vízesését csak ez a copy kicsit jobban sikerült, magasabb volt és sokkal látványosabb. De az sem kizárt, hogy a WestEnd tervezői vettek példát a természettől, bár ez kevésbé valószínű.

A vízesés aljánál, ahová lezúdult a víz egy kis tó alakult ki csodálatos türkiz kék színnel, majd a víz egy nyugodt folyású kristálytiszta folyócskában folytatódott. Ebben fiatalok lubickoltak ügyet sem vetve arra, hogy felfele még bizony 300 lépcsőfok vár rájuk. Én ekkor már aggódva csak erre tudtam gondolni. Eszembe jutott, hogy a lépcső tetejénél, amikor elindultunk lefelé, láttunk fiatalokat, akik lentről a lépcsőn két lábbal ugrálva jöttek fel, micsoda kondi! Mondjuk nem is volt hasuk, mint egyeseknek.

Mi nagy nehezen rávettük magunkat a felfelé vezető útra. Az első pár lépcső elég jól sikerült, de, ahogy egyre feljebb értünk, nagy valószínűséggel a levegő ritkulása miatt J, egyre gyorsabban vettük a levegőt, kis idő után már kapkodtuk, aztán kb. a lépcső sor egy harmadánál megálltunk, hogy elengedjük azokat, akiknek sietniük kellett, hogy elérjék a transzfer buszt vagy valami ilyesmi miatt mentek gyorsabban, mint mi. Senki ne gondolja, hogy azért álltunk meg, mert nem tudtunk felfelé menni, bár azért a pihenés valójában ránk fért. Megvártuk, míg a német nyugdíjas csoport ütemesen haladva beelőz bennünket és aztán nekiiramodtunk, hogy egybe legyűrjük a maradék 200 lépcsőfokot. Ment, mint a karikacsapás, azt leszámítva, hogy mire felértünk úgy néztünk ki, mintha ruhástul álltunk volna a zuhany alá. Én mindjárt betettem pár percre a fejem egy, a lépcső tetejénél elhelyezett, csap alá, remélve, hogy kicsit lehűti a számomra szokatlan testmozgás után felhevült testemet.

Elindultunk az autóval és útközben a fákon csoportosan üldögélve hatalmas testű dögkeselyűket és tukánokat láttunk. A táj lenyűgöző volt. Ráadásul a nap sugarai néhány helyen áttörték a sűrű felhőket és a zöld amúgy is rengeteg árnyalatát tovább növelték. A vidék dombosra változott, hiszen ismét átkeltünk a vízválasztó hegységen, amely az ország közepén helyezkedik el.

Még megálltunk egy étteremnél, ahol hatalmas leguánok napoztak a fákon körös körül. Félelmetes látvány volt.

A hegység másik oldalán lassan San José elővárosába érkeztünk, ahol egyre sűrűsödött a forgalom, míg végül teljesen megálltunk az úton. A Google maps 5 km-es dugót jósolt, amitől vezetőnk teljesen bepánikolt. Ő ugyan is 7-re foglalt nekünk helyet San José egyik legjobb éttermében az argentin La Esquina de Buenos Aires-be. Mondtam neki, hogy PURA VIDA, amire most szokatlanul nyugtalanul reagált. Mondta, hogy ez nem olyan hely, ide nagyjából pontosan kell érkezni, mert nagy a tolongás, ha késünk odaadják a helyünket másnak. Mindent megtettünk, jó gyerekként követtük a Google utasításait és hihetetlen módon viszonylag gyorsan kikeveredtünk a dugóból, és olyan 10 perccel 7 után leparkoltunk az egyik belvárosi őrzött parkolóban nem messze az étteremtől. Igaz, hogy már sötét volt, de ez a San José nem hagyott bennem maradandó emlékeket. Rossz állapotú utak, girbe-görbe utcák, legfeljebb egyemeletes nagyrészt romos házakkal, nem valami szép látvány. A turisták szerintem nem a főváros miatt jönnek Costa Rica-ba. Azért az étterem környékén láttunk néhány szép felújított házat is.

Ne fogjátok kitalálni, mi volt az étterem specialitása?! Igen, igen, pontosan az argentin marha, a maga speciális módon elkészített érlelésével és kifogastalan tálalásával. Szóval jót ettünk. Vezetőnk évente egyszer eljön ide, amit megértek teljes mértékben. Igaz, hogy csak tavaly fedezte fel a helyet, vagyis velünk tulajdonképpen másodszor járt itt, mégis egy szokás kialakulásának voltunk a szemtanui. Szegényem ritkán juthat ilyen minőségű ételhez ebben az országban, így megértem, ha teheti, ide jön. Mi sem bántuk meg ezt a jó kis kialakulóban lévő szokását. Mindenki természetesen argentin marhát evett. Az egyik legjobb steak volt amit eddig ettem, ráadásul olyan tökéletesen volt pácolva és sütve, hogy az ember szájában úgy omlott szét mint valami vattacukor. Választottunk a vacsorához egy jó nehéz cuvée bort, egy malbec, shiraz, cabernet házasítást, melyet szintén tökéletes hőfokon szolgáltak fel. Kellemes volt a hely hangulata is, olyan régi századfordulós stílusú volt a berendezés, mindenhol az argentin tangó és a vérpezsdítő latin zene uralkodott a falra aggatott képeken. A hely előkelő volt, csak mi lógtunk ki a képből a rövid nadrágos, papucsos öltözékünkkel, de sajnos nem volt lehetőségünk átöltözni. Csak idősebb útitársam vállalta be az egyenetlen út ellenére a magas sarkú és rosé gold cipőjét. Végül az ár sem volt szédítő. Rájöttünk ekkor, amire eddig vezetőnk sem gondolt, hogy Costa Rica-n a belépő ár a magas, aztán már a kategóriaugrás, szinte csak érezhetetlen 5-10%-os árnövekedést jelent, ugyanakkor a minőségi különbség az olcsó és a drága éttermek között hatalmas volt.

 

Jóllakva és boldogan, kicsit bódultan a csodálatos argentin bortól, úgy kilencfelé elindultunk legyűrni a még hátralévő 170 km-t Manuel Antonióig.

Szerencsére semmi forgalom nem volt, kivéve az utolsó 20 km-t, amikor az út már a tengerparton haladt és egymást követték a szebbnél-szebb szórakozó helyek, szállodák. A híres repülős bárnál is jártunk, amit egy leselejtezett amerikai gépből alakítottak ki.

Végre a Manuel Antonio Nemzeti Parkhoz értünk, aminek bejáratától úgy 100 m-re volt a szállásunk. Hát ilyen putriban még nem laktam! Ráadásul két napot is itt aludtunk. A nagy páratartalom miatt fullasztó penész szag volt a szobában, amit a légkondi beindításával némileg csökkenteni lehetett, de mi nem használunk légkondit, így a büdös párás szobában töltöttük az éjszakákat. Szerencsére nem kellet sokat itt lennünk. Mondanom se kell, hogy az Internet sem ment, és reggelink sem volt, úgyhogy ez a hely joggal vívta ki a legrosszabb szállást az utunk során, ráadásul az ára is horrorisztikus volt, majdnem annyi volt, mint Mexikóvárosban a Sheraton, ami azért kicsit más kategória.